Kirándulás otthonba

Igazából éppen 6 éve nem voltam a faluban úgy, hogy lábbal tapostam volna az aszfaltot, találkoztam volna az emberekkel, vagy aludtam volna egy éjszakát. Kezdetben nem lelkesedtem az ötletért, de jobban alakult, mint előzőleg gondoltam.  Azt hiszem, sokszor esek a kishitűség "bűnébe" és jó párszor abba, hogy nem bízom a pozitív végkifejletben. Ezen nem hiszem, hogy tudok már változtatni, már az is jó, hogy legalább ezt tudom.

Meglepett őszintén az az érzés, amit már 6 éve nem volt alkalmam megtapasztalni, hogy akiket  egybegyűlve látok, azokat mind ismerem. Döbbenetes volt, már eléggé megszoktam az idegen közegben való mozgást és azt, hogy ez mennyire láthatatlanná teszi az embert. Hát itt aztán nem voltunk láthatatlanok, szinte feszélyezett az a kedvesség és öröm, amivel fogadtak bennünket. Nem vártuk, el sem képzeltük. Jó volt, hogy vártunk ennyit, őszintén tudtam már az idő távlatából örülni, és nem kellett attól tartani, hogy túlságosan elérzékenyülök, esetleg mindenki szeme láttára. 

Szép volt a falu, zöld, virágos és gondozott, mindaz, amire emlékeztem, és mindaz, ami nem a mostani falunk.  Ám tudtuk, hogy egészen más látogatóba menni, és megint más ott lakni, azon a helyen, ahol megszűnt a jövő lehetősége, ahol már nem volt munkánk lassan.

Idejében léptünk, majdnem túl későn. De az iskolában járkálva minden szögletről emlékek jutottak eszembe, gyerekekről, esetekről, és jó érzés volt, hogy  olyasmit tudok, ami az én emlékeimhez tartozik.

Vittem ajándékot, a régi-régi irattűzőt, örültek neki, kollégám is megismerte. Jó volt a falunap, jókat beszélgettünk. Szép volt.

De a templomharang valóban rettenetesen hangos! Úgy riadtam fel rá, mint egy csörömpölő vekkerórára. Hogyan is tudtam anno mellette békésen aludni, amikor pedig a szomszédunk volt?!!!

Tovább »

Múltidéző hangulatban

A kép illusztráció

Közhely, hogy a múlt velünk él tovább és az is igaz, addig létezik, ameddig mi emlékezünk. A művészetek (mindig is mondtam), veszélyes műfajok, éspedig azért, mert egyértelműen elsősorban érzelmi hatást váltanak ki. Ez fokozható még azáltal, ha személyes érintettség esete áll fenn. 

No, nagyívűnek (sem ) szánt bevezető után a történés csak annyi volt, hogy elmentem a református templomba egy fuvolakoncertre. A régi tiszteletes már nyugdíjas lánya, Győrben volt fuvolatanár és a filharmonikusok zenekarában játszott. Így párszor Hajmáskérre is idecsal némi ízelítőt a zenéből. Még eddig  hasonló eseményen nem voltam, leginkább azért, mert elkerülte a figyelmemet. Igazából a másik kimondatlan ok talán az, hogy mindig attól tartok, jobban elérzékenyülök, mint ami a helyzettel egyszerűen magyarázható. Összetett dolog ez, mert nyilvánvalóan nem önmagán a fuvolamuzsikán sírdogál az ember lánya.

Talán inkább az elmúlt, a visszahozhatatlan az, ami szíven tud ütni, az a hangulat, ami előtolakszik, ha akarom, ha nem. Amikor még Dóri fújta, gyakorolt hol a konyhában, hol a szobában, vagy udvaron. Ismertük a repertoárt kívülről. A zeneiskolai események, a hangversenyek, vizsgák, a szoros időbeosztás, a futkosás a gyerekek után, egyszóval mindaz az életérzés, ami ezelőtt vagy 20 évvel a mindennapjainkat, az életünket jelentette. Ez tolakszik ilyenkor a zenével együtt  újra elém, és ugyan még nem vagyok reszkető kezű idős ember, de a múlt már lényegesen több érzést tud kiváltani belőlem, mint akár 10-15 évvel ezelőtt.

Azt hiszem, az igazán idős embereknek ez szerencséje, jól van elrendezve, hogy amikor kifelé ballag az élet fősodrából, lassan meg is békél vele, hiszen a jelenbe nem képes annyi szállal kapaszkodni, mint akkor, amikor még ezernyi szállal kötődött hozzá a mindennapjaiban.

No nem készülök memorandum írására az eset kapcsán, sőt, fényképezőgépet sem vittem, így melléklet nincsen hozzá. Érdekes volt azonban a koncert vége. Az református egyház kis vendégséget rendezett az új közösségi házában, amiben még nem is voltam, nincs egy éve, hogy elkészült. . Azon túl, hogy megnézhettem, egy igen érdekes meglepetés is ért, amire egyáltalán nem számítottam. Ahogy szinte erőszakkal leültettek, süteményt, teát nyomtak a kezembe, odajöttek, beszélgetni, kiderült, mindenki tudja, hogy tanító vagyok. Én azt hittem, amolyan semleges inkognitóban, szimpla közemberként lehetek itt, hiszen nem itt dolgozom, és a falu is más, mint Fonó volt.  Úgy tűnik, még számon vagyok tartva valamilyen módon. Hát ezt jó lesz észben tartani.

Tovább »

Demagógia

Rémes, bár nem elítélendő talán, hogy még mindig hallgatom a Kossuth rádiót. Fene tudja, évtizedek óta ez szól reggelente, hát visz a nehézkedés továbbra is vele. Ez nem holmi önsanyargatás nálam, de képtelen vagyok befogadni a újdonat rádiók reggeli "hurrá-nevetünk, de vicces ez a reggel" műsorait. Annyira harsányak, hogy akkor inkább jöjjön a minden napi betevő.  A nyilvánvaló pozitív mérlegek, a sok új munkahely, a javuló gazdasági mutatók, a legyőzzük Európát, szóval a szokásos marhaságok. Amikről kilométerekre ordít, hogy nem mások, mint hazugságok, ámítások, a részletek elhallgatása, csúsztatások továbbá mindazok, amiket  a tömegek hallani szeretnének. Ezzel voltaképpen el is érkeztünk a majdnem pontos demagógia-fogalomhoz.

De akkor akár pontosíthatok is, ha már szóba került:

A demagógia a "nép" jelentéssel bíró görög "demos" szó és a "vezetés" jelentéssel bíró "agogos" szó összetételéből született, amely elsősorban az emberek indulataira, érzelmi beállítódására,  és többnyire előítéleteire kíván hatni. (Jelentése: hazug ígérgetés, népámítás, lázítás.)

Alapja mindig az emberekben szunnyadó elégedetlenség, hamis volta pedig éppen abban rejlik, hogy ezt -mármint az elégedetlenséget-, csak névlegesen elégíti ki, de valójában és teljes egészében soha sem. A demagógia ugyanis sohasem öleli fel (szándékosan, ezért az, ami), a teljes igazságot, csupán úgy állítja be magát, mint valami megváltó programot, amit (milyen ismerős!!), "reform" névre keresztel. Viszont a megvalósítása közben a nép számára bebizonyítja, hogy kezdeti formájában is rendellenes volt, vállalhatatlan, vagy legalábbis nélkülözte a reális alapokat.  Ebből fakad a demagógia irreális volta, irracionalizmusa, vagyis a meg nem valósíthatósága és értelmetlensége, mivelhogy az sosem törekedett a teljességre. A demagógiában hívő annak esik áldozatául, hogy saját vágyképének beteljesülését belevetíti a a jól hangzó ígéretekbe, miközben (és itt van igazából elásva az a bizonyos kutya!), immúnissá válik a részletek, a részigazságok, valamint az egyéb, vagy összes kontextus megkülönböztetésére, és rémisztő következményeinek  felismerésére.

Így a demagógiának mindig több kárvallottja van, mint nyertese. A NÉP érdekeit zászlajára tűző vezető elméletekből ma igazán bőséggel válogathatunk,  ám kifinomultan bújtatott és álcázott mivoltuk miatt még  kevésbé vagyunk rájuk szenzitívek. (Nahát, szóval érzékenyek, a fülünket is muszáj hangolni, úgy tűnik.) A demagógiától egyenes út vezet a csalódáshoz, a kiábrándultsághoz, a fizikai elszegényedéshez, a szellemi elsorvadáshoz és a lelki erők bénultságához. A demagógia holdkórosságából kivezető utakat megtalálni hosszú és nehéz folyamat, mivel tömegjelenségről van szó, közösségi erőként működik, csak közösségként élhető át az együttes ébredés.

Mindezek előrebocsátásával hallgatom tehát a Kossuth rádió napi híreit, reggelente, és főzés közben, és egyedül az vigasztal, hogy a műfajból immáron lassan tökéletes kiképzést kaptam. Szegény MR 1-et pedig még megvigasztalom azzal, hogy méltó társai vannak a vizuális médiumok, valamint a nyomtatott sajtó köreiből is,  azaz a napi betevő demagógia-adagunk  majd' minden forrásból biztosítva van.
 A "bőség kosarából" immáron mindenki bátran vehet....

Tovább »

Pezsgőre magyar!

Itt a nagy falunap és ki sem fáradok megnézni a szokásos haccárét. Jól lepusztult bennem az áhítat, aminek bizony sok-sok oka van, hogy egyet említsek a színvonalat még a béka is alulról nézné. A régen bő 2 és fél napos monstre szórakozás igényes és nagy nevű vendégekkel, immáron a múlté, így végképp érvényessé válik az 5 éve említett bejegyzés, miszerint a régi búcsúk hangulatát az újdonat falunapi rittyentések nem tudják pótolni, és immár a régi falunapokéit sem. 

Más családi vonatkozása is akad ennek, amit annyira zokon is vettem, hogy a falunap már töröltetik végképp  az említhető szórakozások listájáról. De ez itt kevésbé érdekes. 

Azonban muszáj párhuzamot vonnom, akár csak gyengén is, a falunapok esedékes ivászatai és bizonyos mostani kampányok erős ajánlatai között. 

Történt ugyanis, hogy az Agrármarketing Centrum (AMC) és a Magyar Turizmus Zrt.  kampányt indított azon okból, hogy igyunk má' több pezsgőt.  Hovatovább ők fulladnak bele abba a 28 milliónyi palackba, amiből csak 22 milliót hajlandó a magyar legurítani a torkán,  ily kevés innivaló láttán azon mód elfacsarodik a szív és könnyes lesz a szem, amit én  pezsgőt szerető révén meg is értek. 

Mert nézzük csak, ugye sörözni igen jól esik, különösen többedmagával az ember, egy baráti társaságban, egy jó labdarugdosás után, fürdés előtt esti sütögetés közben és egyáltalán, a sör hely és politikamentes, ennyi legalább tudható róla.

A bor, mint magyar hagyományos és igen nemzeti ital, nemesebb folyadéknak tűnik, igazi úrmagyar némi partyn (bocs. fogadásokon), bazi nagy talpas pohárból kóstolgatja a csillogó nedűt, pláne, ha nevezetes pincészet terméke. Előrebocsátom, sajna, de nem vagyok borivó népség, ritkán iszom bort és úgy tűnik, akkor sem eleget. Vitathatatlanul jól esik egy hegyi nyitott pincében, bizonyos étkek után, de nem szokásom borozni, eláll nálam sokáig a teli és bontott palack is. Bár régen szerettem a tokaji borokat, már nem tudom csupán borként szemlélni őket, amiről persze pont a butéliák tehetnek a legkevésbé.
 A borról említtessék meg a műanyagpalackos és kannás különféle asztalik és olcsó kadarkák (kradarkakák by. Kazal) népes csoportja, amiktől szegény megviselt "alkeszek" repülnek az alkoholos mennyországba. Legalább ilyen elismert jogossága ezeknek az olcsó boroknak, az én szememben elvitathatatlan.

A pálinkával, már hungarikumként kell bánni, bár mióta főzheti boldog-boldogtalan, bele tudunk kóstolni igazi kerítésszaggatókba, ami ugye nem biztos, hogy jót tesz a hírnévnek. Hír egyébként meg amúgy is van vele, mert Orbán kormányának kampányfogása szembe megy az uniós szabályokkal, tehát a pálinka hamar nemzetközi csörték között találta magát, amiről megint ő tehet a legkevésbé. Nos, pálinkázni is lehet, alkalom leend ezerszám, hogy felhajtsunk egy-két-három kisebb-nagyobb kupicával. Bár az említett italok közül ez a legütősebb (egyesek galádul fölé mennek az 50 szeszfoknak is),  szóval egy igazi kemény alkoholista, akinek a vére is megközelíti ezt a szeszfokot, 1-2 pohár után már nem oszt, se nem szoroz, le van a gond róla késő délutánig.

Ebből az következik, hogy pálinkázgatni sokáig és alaposan, csak kevesek kiváltsága. össznépi hagyományként leginkább , mint bevezető  aperitif ital, szokásos.

Na de a pezsgő, az aztán úri huncutság volt a magyar ugaron jó ideig. Köznép annyira nem itta, hogy azt sem látta, akik itták. Pedig úribb körökben egy-egy mulatozáson folyt a habzó lé, szájba, cipőkbe, majd vissza, voltak szépasszonyok és úri macák, akik már a napot is tejeskávé helyett pezsgővel indították. A francia pezsgő volt az igazi, természetesen orosz kaviárral, amiről nincs véleményem, mert egyikhez sem volt szerencsém. Pontosabban a kaviárhoz igen, fekete volt és majdhogynem tolongtak érte a svédasztal körül a népek.   Egyik nagy budai hotel fogadásán, ahol boldogult újdonatúj rendszerváltó MDF érzületű tárogatós Makoveczes fogadásra voltam hivatalos. (Úgy éreztem magam, mint egy kém, aki leplezi, hogy rossz helyen jár és úgy tesz, mint aki pont odavaló.) Röviden, megszemléltem az elitista svédasztalt, alig harmadát beazonosítottam, a többiről nem döntöttem, hogy repült, futott, vagy úszott-e élő korában, így az ikrát is békén hagytam. (Ha már hiányzott hozzá a francia pezsgő...)
Aztán jött később a kedvelt CoBeTckoe  pezsgő, hozzáférhető áron. A Törley még akkor nem volt dömping árban, és ma is zúzós, bár nyilván nem közelíti meg az igazi márkás palackok árát. Na és a nép kezdte beépíteni az életvitelébe. Arra ugyan nem emlékszem, hogy a nagyszüleim kezében sört, vagy pezsgőt láttam volna, kis pálinkát, bort azt igen. Később elfogadottá vált valóban egy karácsony este, egy szilveszter okán, majd jöhettek a születésnapok és különféle évfordulók. Mindezeken túl egészen biztos, hogy havi egy palack pezsgőt nem iszunk meg, éves fogyasztásunk a 4-5 üveg környékén stabilizálódott már évek óta.

Na de majd most, amikor kampány is szól róla, hogy ugyan igyuk már és miért is ódzkodunk ettől, amikor bizony mindenféle ok nélkül is milyen kellemesen elpezsgőzhetne a víg magyar.
Már látom is, hogy gyatra tejfogyasztásunk kissé visszaesik, hiszen ha a kereset, vagy segély adott, akkor a pezsgőt növelni, csak valami egyéb kárára lehetséges. Biztos jót fog tenni a gyereknek is, különösen elalvás előtt, és természetbeli juttatásként is járhatna, mint régen a védőitalként kapott szóda.  Pezsgőzni bizony lehet, könnyedén, sokáig és ha valaki ezek után ferdén nézne kecses anyai, apai ujjak között billegő pezsgővel töltött vizespoharakra, jusson eszébe a kb. ilyen szinvonalon gondolkodó rajtavesztett Mária Antoinette, a  lefejezett,  Habsburg eredetű francia királyné, aki nem átallotta azt a kijelentést tenni, miszerint: ha nincs a népnek kenyere, egyen kalácsot!

A Horty rendszer urai valóban pezsgőzhettek,  én jelenleg (mélységesen megértve a pezsgőgyárak keservét),  nem ezt látom az ország, a nép, a gyerekek legégetőbb gondjának. Annyira nem, hogy a kampányra fordított 50 millió forintot inkább nekik adnám:

Tovább »

Zárolások

Elgaloppírozták magukat,  ez előre látható volt. Pedig volt nagy melldöngetés és volt óriási hírverés, hogy csak ők és először, és hurrá! Megvan a 3% alatti hiánycél és nekik sikerült és bezzeg az elmúltnyócévben másoknak de mennyire, hogy nem.  Páran a létező és még működő médiumokon keresztül próbálkoztak azzal, hogy vigyázat, ez egyszeri lehetőség volt a 3000 milliárdos nyugdíjvagyon lenyúlásával, de ezeket az intéseket a köznép alig hallotta, a nagy fiúk bevált stratégiája pedig eddig is az volt, hogy nagy csinnadratta, mi ugyan tudjuk, hogy beszarás van, de mire odaérünk, majd kitalálunk valamit.

Most pedig ideértünk. Kevésbé van csinnadratta, csak az információs háló szabadságának köszönhetően lehet odakutakodni, hogy hol is tartunk a hiánycél teljesítésével.  Az egyenleg 110 milliárd forint zárolása, a legkülönfélébb helyekről, eltérő megszorításokkal. 

 Mondhatnám én is, hogy ami nagyban, az kicsiben is. Nálam is keletkeztek zárolások, nekem is tartani kell, na nem a hiánycélt, merthogy kinél is futhatnék én tartozásokba? Ám, a zárolásokat sem árt ésszel csinálni. (Azt, hogy nálam ez most miként megy, mellőzném, nem annyira érdekfeszítő.)

Ám, ha a linken megnézzük az állami területet, feketén-fehéren ott van, hogy a legnagyobb zárolást, több, mint 9 milliárd forintot az Emberi Erőforrások Minisztériuma szenvedi el. (Csessze meg magát az az okostojás, aki ezt a kitekeredett, és lealázó elnevezést kitalálta!!)

Magyarul, az oktatástól, az egészségügytől, esetleg a kultúrától veszik el az amúgy is éppen hogy működőképesen tartó pénzeket. Bejelentkeztem még a múlt hónapban egy szimpla csontritkulásos vizsgálatra, októberre kaptam időpontot. Még jó (morbid!), hogy nem vagyok egy súlyosabb rákos beteg, mert akkor ezzel már nem is kellene törődni. Az utazási bérletemet muszáj volt leadnom időre, aztán lassan vehetem újra a következőt, egy nyár nem volt elég, hogy a KLIK kifizesse. Apró dolgok, de jelzésértékűek. 

Hát nem szívesen mondom, de kíváncsi leszek, ha ebből is elvesznek, vajon milyen körülmények között fogunk dolgozni a következő tanévtől.

 A következő kép nem a mostani állapotokat mutatja, hanem még a megelőzőeket, amikor a túlzott deficit eljárásból akartunk kikerülni. De egykutya, az oktatás mindig a rövidebbet húzza. ( Lassan, de biztosan válunk Európa analfabétáivá?)

Kormányunk szerint elegendő az annyi, amennyi. Lehet majd bőven széklábakat faragni. Ja, mégsem. Inkább stadionokat építeni!!

Tovább »

Néplélek

Régóta motoszkál bennem, annyira régóta, hogy lám, eddig milyen néma volt a felület. De igaz, hogy sűrűsödő útjaim hozadéka többek között az a mélázás, hogy miért is különböző ennyire a két ország hangulata. Túl azon persze, hogy semmiben nem összehasonlítható egy jóléti erős állam polgáraként élni és mutatkozni a világban, más részről  magyarként  létezni és megmutatkozni. 

A sors, a vak szerencse, esetleg holmi végzetszerűség, mindegy is, hogy minek nevezzem, de eltávolította a gyermekeimet ebből az országból. Az azóta eltelt idő az ideiglenességet kezdi átfaragni, valóságosan is és a mi tudatunkban is. A nem szeretem érzésből megértés és elfogadás lett, mi más is lehetne. Az utazások fura hozadéka immár egy olyan érzés, amire legkevésbé sem számítottam. Kezdem otthonosnak érezni azt az országot, ahová járok, ismerősnek szokásaiban, mentalitásaiban. Ami először furcsa volt, arra már nem kapom fel a fejem, és  idomulni látszom nézeteimben is.

Mondom, amíg ott vagyok. Így aztán, ha hazajövök, kiáltóbb a hangulati különbség, merthogy erről beszélünk, a lelkületről, mi másról. Vajon végzett-e valaki kutatómunkát (bizonyára), hogy milyen összefüggés létezik egyes néplelkek között. Merthogy bizonyára van ilyen, hiszen írók megírták, köztudatban az orosz nép lelkülete valami egészen különleges (nagyapám mesélt is róla). Ismerjük a közmondásosan család centrikus (és hangos) olaszokat,  a frivol, könnyed franciákat, a nagyon angol angolokat a rémes humorukkal, amit szeretek, a precíz, pedáns németeket, akik szerencsére nem feltétlenül kínosan azok. 

Vajon a magyarokra ezekben az időkben milyen jelzőt ragasztanak? Történelmileg nem vívtunk ki sok megbecsülést és ámulatot, de nem biztos, hogy erre lett volna szükség. Nem tartoztunk (talán csak Nagy Lajos királyunk ideje alatt) a nagy nemzetekhez, nem mi vittük a prímet sosem Európa szerte. Talán a kicsik, de erőszakosak, vagy otrombák, nem tudnak viselkedni? Az elfogadás egy szájhúzás kíséretében azért megvolt? Különböző időszakokban volt szerencsém külföldet járni itt-ott.  Az utóbbi időben már nem szeretem érzéssel, ami  az én számlámat is terheli, noha okozója nem vagyok. Mégis, viselnem kell, magyar vagyok, ott kiabál a rendszám az autón. Halk, civilizált magatartásom mások szemében esetleg álca, vagy elfogadott?

Bizonytalan és ingatag magyar lábakon járom az utamat immár, a gyerekeimnek már könnyebb. Az ő rendszámukon már nem a piros-fehér-zöld szín virít. A következő generációt dajkálgatom, jön haza az unoka, mindennapos az összehasonlítása, még 6 éves kis ésszel is. A németek ezt nem így csinálják.....

Keresgélem magamban a válaszokat, védeni a magyar érzületet, de sejtem, az utóbbi időkben többet elveszítettünk ebből, mint egy 150 éves török uralom alatt. Hiába, a digitalizált korszak valóban gyors, jó volna, valami kedvezőre fordítani. Beteg lelkületű nép lassan jut előre, előbb gyógyítania kell még magát.

Tovább »

Fő a biztonság

A helyzet fokozódik időnként, nagyban is, úgy államilag, de néha szűkebb pátriámban is, és ilyenkor vénségemre erőt vesz rajtam holmi üldözési mánia. Mindig megállapítom, milyen beszari alak tudok lenni, végtére is, ha az ember állami alkalmazott, jobb, ha túl durván nem ugrál. De tegnap, olyan messze voltam mindenféle ugráláshoz, mint Makó vezér Jeruzsálemtől (odaért egyáltalán?),  ám és lám, mégis rám jött a hatósági őrség egy tagja.

Nem kell nagy dologra gondolni, kegyetlenül földhözragadt körülményeim csupán annyi szabadságot engedélyeztek, hogy a Rossmann nevű  boltban kotorászhassak szemeteszacskó után. Azért ott, mert náluk lehet kapni összehúzhatós szájú kukás zacskót.  A dolgok természete viszont az, hogy ha már bent vagyok, ami kb. 2-3 havonta esik meg, akkor körülnézek. Sampont esetleg, mert ott van óccsó is, ami azért jó, na meg a "smukkok", esetleg parfümszaglások. (Szigorúan csak orrügyileg, ez a pénztárcakímélő variáció.)

Szóval, hogy a tárgy közelében maradjak, nyugodtan nézegettem az ékszereket (bizsukat), amikor arra figyeltem fel, hogy a bolt biztonsági őre közelebb húzódott hozzám. Végignéztem magamon, hogy nem vagyok-e túl szakadt, de szerintem nem voltam. Kedvetlenül odébbálltam, mert nyomokban sem szerettem volna érezni holmi szándékosságot. Ahogy a parfümöshöz értem, megnéztem egyet-egyet, csak a tesztereket emeltem le és beleszagoltam egyikbe-másikba. Mire a harmadikat letettem, már láttam közeledni a biztonságit. Elhúztam onnan is, de a szemem sarkából figyeltem, felkészülve, ha felém jön, verbálisan rátámadok. Láttam, hogy bement a raktárhelyiségbe és nem tudtam, hogy dolga volt-e, vagy ő is változtatott, mert látta, hogy megálltam. 

Nos, fizettem (mindent, ami a kosaramban volt), és komoly elhatározással távoztam: bármilyen boltban, ha akár egyetlen biztonsági 10 lépésnél közelebb jön hozzám, ott helyben leteszem a kosarat a földre és a vásárlást félbehagyva távozom az üzletből.

Erre szerintem lesz alkalmam hamarosan, mert bár régebben csak a bankokban láttam a biztonsági őröket, ma már minden élelmiszerboltban ott téblábolnak. Komoly jelzés valóban, mert nyilván oda kellenek, ahol a lopások előfordulnak. Érdekes, hogy márkás butikokban alig látni őket, igaz a márkás boltokat én is csak kívülről nézegetem. Következtetés? Az ilyenek a veszélyesek, mint én.

Tovább »

A nemzetközi helyzet fokozódik...

Ezért kissé korlátoznom kell magamat, így a hozzáférés szűkebb marad. Ez nem azt jelenti, hogy ezeket a keserveket itten olvasni kell mindenképpen, csak a lehetőséget nem szeretném megtagadni azoktól, akik eddig is érdeklődtek.

Tovább »

Bejegyzés érvényessége

Éppen most beszélt  a DK elnöke arról a képviselői esküről, amelynek szövegén ők változtattak, az ellentmondás feloldására, és amit továbbra is érvényesnek tart. Hát biztosan nem én súgtam meg neki, de úgy tűnik, észrevették a csapdát.

Tovább »

Vidéki krízishelyzet

A gyávaság tönkreteszi a lelket, a félelem bénítóan hat, és mivel a negatív érzelmek valahogy vonzzák egymást (tényleg, erről van már valami kutatásféle?), sokszor párosul gerinctelenséggel, aljassággal, kétszínűséggel, és nem is sorolom tovább, ki-ki bővítheti kedve és emlékezetes esetei okán.

Így lesz, ha egy ember  (s ez szándékos volt), eladja a lelkét a hatalomnak. Na nem kell ám itt valami országosan dicső dologra gondolni, elég ehhez egy pirinyó vaj is, mondjuk egy igazgató választás egy hétköznapi általános iskolában. Az egész esemény sajnos nem is szól másról, mint hogy vannak autonóm egyének, akik még képesek önállóan gondolkodni, bár elismerem, a számuk igen megfogyatkozott, úgyszólván gyatra kisebbség, és van a szolgalelkű ideges többség. Sosem lesznek azonos platformon, mert míg az egyik csoport a problémán agyal, a másik legfőbb problémája a : "..mi lesz, ha??.." kérdése, ami nem a probléma, hanem a saját helyzetük viszonya az eseményekben. 

Nos, ezek után jöhet a java, amikor a két csoport összeül, mert kénytelen, és próbál két kiindulási alapból eredményt kihozni. Nálunk az eredmény megszületett, az értelmesebbje  a logikát, a célszerűséget, a döntések érzelem és személyektől független objektivitását el tudta érni. Szavazás, 1 híján egyöntetű, igen kitaláltátok ő a legbeszaribb volt, és mint ilyen, nyilván súlyosabb érdeke fűződik az ellenszavazathoz,  mert vezetőhelyettes egyben.

Imigyen elvégezvén a dolgunkat, a másnapi kezdés sikerült igazán jellemzővé, ez tán nem is annyira rémes, hiszen kor- és kórtünete a jelen erkölcsi viszonyainak. Aludván egyet, jött a gyávák kijózanodása, az ősfélelem, a "mit fog hozzá szólni" kérdése, noha csupán annyi történt, hogy nem csak a belső, a jelenlegi igazgatónk pályázatát támogattuk, hanem a külsőét is. Ugyanis nem volt egyelőre semmi oka annak, hogy ne tegyük meg, sem szakmailag, sem egyéb tekintetben nem volt alkalmatlan a munkája.  Összetévesztették a  dokumentációk elemzését a választással. Nem lehetett megmagyarázni, hogy a kettő nem azonos, hogy itt személyekről szó nem esik. Az ős-gyávaság rombol, a látást, a tisztán látást elsősorban, és mivel a többit már fentebb elsoroltam, jött az agitációs délelőtt. (Hej, mint a régi szép időkben, csak ott nem így és nem erről.).

Mindenkihez benyitott a két középvezető, nem gondolná-e mégis át a tegnapi döntését. Később kiderült, 2-3 embert azért ebből a szennyes műfajból mégis kihagytak, köztük szerencsére engem is, úgy hiszem, rólunk azonmód lemondtak. Hát, jó érzés volt,  a biztos alapokon állás meggyőző bizonyítéka.  Délre végül visszavonulás lett, mert eredménytelen volt az egész akciózás, mindenki ragaszkodott ahhoz, amiről döntés született, d e m o k r a t i k u s a n. 

Hát így tartunk még az ügymenet elején, ha én lennék a jelölt, nem szeretnék magam köré ilyen "megbízható" híveket, akiknek sem az eszét, sem a bátorságát, sem az egyenességét nem használhatnám, mert olyan nincsen nekik. 

Ja, a szakmáról nem is beszéltünk, a gyerekek pedig amúgy sem számítanak már régóta.

Tovább »

A Szittyamagyarországért előre!

A tendencia sem tudott lelkesíteni, és lám ezzel olyan finoman fogalmazok, hogy Csipkerózsika lehelete is elbújhatna mellettem.  Nyögvenyelősen vettem a napi hírbetevőket, belenyugodtam, hogy nyilak helyett immár stadionokkal alázzuk Európát, hát hajrá, kinek mihez van esze, legyen na.

S bár egy percig sem hittem, hogy már túl lennénk a nehezén, vagy immáron a lejtő aljával ismerkedünk gurultunkban, mivel az ember ostoba (vagy mivel érettségi tételként benyalta, hát hitt Madáchnak rendületlenül), mégis élt valami megmagyarázhatatlan reményként a tétel (ha már holnap úgyis kezdődik), miszerint nem jó, nem helyes, veszélyes az irány, de legalább talán másmilyen lesz. A másmilyenről vitatkozni lehet, nem ideológiailag gondoltam ezt, inkább arra, hogy nyugodtabb, megengedőbb. Annyira túlnyerték magukat az újabb 2 harmaddal, normális esetben talán lehet kicsit nagylelkűvé is válni. Bánom is én, még úgy is, mint atyai király az ő hülye népével. Esetleg lehet kis gesztusokat tenni olyan területeken, ami igazán semmit sem jelent, ha csak nem önmagát, hogy jó-jó észrevettük, hogy mit is akartok, vagy hogyan szeretnétek.

Megjegyzem, eléggé naiv elképzelés, hiszen ismerjük a rendszer és a rendszerurak lényegét, bár én más rendszerben énekeltem, hogy "tűzön, vízen át". Ezzel nem azt mondom, hogy az teljesen ok. volt, de több volt benne a "nép" szó, így szimpatikusabb, mint a zemberek.

Szóval az ébredésem igen keservesre sikerült, mivel a Jobbik kapta a kulturális tárcát, vele az oktatást is. Ehhez alig lehet hozzáfűzni valamit, aki ismeri a Jobbik  filozófiáját, jobb, ha nem csak a szemét forgatja, hanem keresgél más után. Hallottuk a 4 év alatt, még a Parlament falai között is folyt az uszítás a melegek, a cigányok, a zsidók ellen. Égették az Unió zászlaját, ősmagyar turulkodásukkal mérgezik a levegőnket és ez még nem is a legfőbb, bár eddig is megbocsáthatatlan és elfogadhatatlan ténykedésük.. Megtévesztették a rájuk szavazókat, akik hazaszeretetnek, hagyománytiszteletnek, a  magyarság valódi történelmét tükröző rendnek képzelték a szavaik jelentését, nem véve észre, e csomagolás mögötti rémségeket, a faji alapú tisztogatást, a hattárrevíziós terveket, az egyeduralmi törekvéseket.
A Jobbik kulturális elképzeléseibe sosem fognak beleférni a meleg, a zsidó identitású tehetségek, és olyan neveket sorolnék itt, akik nélkül a mai magyar kulturális élet nem (s hozzáteszem a tudományos élet sem!)   lenne azonos önmagával. Radnótinak már mindegy,  de nekünk nem, akik az ő versein (is) nőttünk fel. Az iskolákban új revíziók által válnak majd kötelezővé ordas eszméket hirdető írók, és nem ködös, de kimondott elképzelés a beilleszkedni képtelen, vagy nehéz sorsuk okán magatartászavaros gyerekek javító intézetben való elhelyezése. Gondolom, mindezen elképzelések megvalósítására hithű pedagógusok lennének alkalmasak, a rendszeridegenek megbízhatatlanná lesznek bélyegezve, eltávolításuk tán idő kérdése.
A hitlerista Németországban a fogyatékos gyerekeket elvitték  külön "egészségügyi" intézetekbe, ahol "kegyes módon" megszabadították az árja népet a gyenge "kis korcsoktól". Nem rémítem tovább magamat, ne legyen a szavam önmagát beteljesítő jóslat. Az mindenképpen jelzés és irány, hogy a Fidesz miért is ezt a területet engedte-adta át a Jobbiknak. Ez legalább annyira vészjósló egyébként, hiszen a jövőnkről, a következő nemzedékekről van szó, s az eddigi elképzelésekből is kirajzolódott egy engedelmes, önállóan nem gondolkodó, szolgalelkű kívánalom, amelyik így a Jobbik sütőporával turbósítva, militarizálható is szükség esetén.
Nem tudok nem aggódni, és egyre inkább szégyenkezni ezen az új, formálódó magyar mivoltunkon. A lépéstartással is gondban leszek, mert a sok keresztbekacsázásom orra bukást eredményez, míg az újak dalolva portfólióznak engedelmesen, és nem látják, mert kevés a hátterük hozzá, hogy mihez adják nevüket, munkájukat, szakértelmüket. A kiszolgáltatottságunk determinált, egyedül a szülőknek lenne hatalma ahhoz, hogy gyermekeik védelme érdekében megálljt parancsoljanak, megvédjék őket, még tőlünk is.

Tovább »

Éljen május másodika is....

Eszem ágában sincs, most nosztalgiázni, meg zengjükadaltüdemámorosajakkal és majális, vonulással, meg ilyen hangulatok. Persze az ember felidézi, még, amíg lehet és emlékezik rá. De leszögezhetjük előre, normális esetben sincs semmi értelme a hátrafelé való tekintgetésnek, hacsak nem okulásul, hogy többet ne. Tudjátok mi az öregség (vagy jó, legyen, a kezdődő tapasztalatok) jele? Kevésbé legyintek határozottan arra, hogy jaj, már a családunk (megmaradt) öregjei megint azt mantrázzák, hogy debezzegamiidőnkben....

Sosem tudtam másnak elfogadni, mint valami természetes vágyódásnak az ifjúságuk után, s nem igazán annak, ami valójában volt. Ugyanis az életet nem láttam még távlatosan, 20-30-40 évvel azt hiszem, azért nem lehet, mert nem ez a fontos, egyébként pedig a visszatekintéshez éppen az az idő kelletik, ami akkor még legfeljebb csak gyülekezik, de nincs meg.

Egyre inkább meggyőződésem, hogy amiről beszéltek, az objektíven is helyes meglátás volt, legfeljebb kiszíneződött kissé az érthető személyes kötődésekkel, emlékekkel

A világ értékrendje ma már alapjaiban más, de ne menjek ilyen messzire, a mai Magyarországon a május elseje is fényévekre van, csak az én emlékeimtől.  Nem kell itt mesésen szép dolgokra gondolni, kellően utáltuk a kötelező kirendelést, hogy mennünk kellett, hiába nem volt iskola, vagy munkanap, korán keltünk. Gyülekezni, zászlót vinni, felöltözni, nyakkendőt kötni (amit rögtön levettünk a vonulás után), hozzá lelkesen énekelni... szóval mai fogalmak szerint ez igenis sértette az egyéni jogok egy részét. Aztán a délelőtti beszédek meghallgatása után és egyéb nyűgök levetésével, jöhetett a valódi szórakozás, amiben az volt a legjobb, hogy mindenki ott volt.

Szólt a mozgalmi zene, ettünk is, ittunk is, felültünk erre-arra (hányni volt bokor elég), szóval az már a színtiszta és üdítő szabadság volt.
(Egyik kedvencem vagy 72-ben, amikor Veszprémben a városi sportcsarnok füvén e nótára emelgették a fiúk a hosszú tornapadokat, míg mi kendőcskéket lengettünk, hagyományos tornadresszünkben, gumicsíkkal a csípőnkön. Igazán újszerű és bátran formabontó volt, zeneileg egészen biztos. Szóval látványnak is  szuper volt, sok óránk elmaradt miatta.)

De vissza a mához! Micsoda hamisság a munka ünnepét éljenezni ott, ahol elsősorban a munka fogalma kétséges (a munkahelyekről most nem beszélve), a becsületéről nem is szólva. Ilyen, hogy munkásosztály, ilyen állatfajta már nincs is, a szakszervezetek önmaguk karikatúrái, a neves nagy gyárak eltűntek, a mostani munka világa a közmunkásoké, alkalmazottaké, vállalkozóké, a politikusoké, és ki tudja még kiké.

Mit is ünneplünk ilyenkor? Nem tudok másra gondolni, talán azt, hogy még élünk, még dolgozhatunk, még a tavasz semmit nem tudván jött, mint máskor.

Tavaly még elmentünk vonulni, még talán hittünk abban, hogy amikor úgy gondoljuk, akkor változtathatunk.   Az idén nem vonulunk, nem megyünk majálisra, bár az ünnepet 4 naposra  pörgették fel.

Szép is ez. Minél inkább csökken egy hagyományos ünnep tartalma és jelentése, annál nagyobb durranást csapunk körülötte. A mérlegelvnek mindig igaza volt, és lesz is.

.



Na és csak halkan: Nem hallok emlékezésekről, ünnepről, hogy éppen ma, 2004. május 1-én csatlakoztunk az Európai Unióhoz.  (Ennyit azért sikerült kinyögni.) Elérve e 10 év alatt azt, hogy amit erről gondoltunk, a mi életünkben már nem lesz, s még mi lesz, azt felhős homlokkal immáron kezdjük sejteni.

Tovább »