Vezető tahó a rádióban

Olyan gyanútlanul tudok mosogatni, hogy szinte gondolat sincs a fejemben.  Némi erőfeszítést csupán az okoz, hogy újra és újra átlendítsem magam a tevékenység egyre nehezebben abszolválható feladatsorán. (Erőst foglakoztat a mosogatógép megvételének a kérdése).

Tehát semmiféle előítélettel nem indultam neki annak a riportnak, amit éppen felhangosítottam.  Belekapcsolódván azt sem tudtam, kivel folyik az általam szokásosan hallgatott betelefonálós műsor.

Azt, hogy milyen politikai platformon áll, kb. fél perc alatt megállapítottam, de ebből természetesen számomra még nem következett volna semmi, pláne, hogy egy posztot is írjak róla.

A kellemetlen érzés fokozatosan kerített hatalmába, és legelőször nem is a vita tartalmi kérdései miatt.

Nagyon sokszor hallottam már, és nagyon jellemzőnek tartom azt a "vitastílust", ami arról szól, hogy agyonbeszéljük a másikat. Ne tudjon kérdezni.  Lehetetlenné tenni a közbeszólásokat, a reagálásokat, a következtetések levonását, a részösszefoglalásokat, a visszautalásokat. Amitől végtére is vita a vita. Már ugye, ha az egyáltalán.

A tartalmi része megegyezett a formaival, ferdítések és kiforgatások, az egyedüli igazság szajkózása, a szemszög, a nézőpont mozdíthatatlansága, a kompromisszumokra való teljes képtelenség, a gőg megjelenése folyamatosan, és a felsőbbrendű arrogancia nem titkolt kifejezése.

A riporter mindent megtett e sodrás ellen, és türelme, állhatatossága egy-egy pillanatra kizökkentette a nyilatkozót, hozzáteszem a riporter nem kispályás, országunk legjobbjai között emlegethetjük.

Mindenképpen méltatlan volt a helyzet és a riporter helyzete is, mert főembert nem utasíthatott rendre, bár hogy azt gondolta róla, amit a poszt címének írtam, az is nyilvánvaló volt.

Ami végül engem is feldühített (bár végére jártam a mosogatásnak), hogy Kósa Lajos volt olyan kedves, és bemutatta bunkósága  ékes gyöngyszeméül, ráadásul többszöri kijelentéssel, hogy ő és párttársai nem állhatnak azon a szinten, mint akármelyik vidéki iskolaigazgató. 

Sőt, nem csupán ledegradálta őket, de felruházta ismételten a felemlegetett szakma képviselőit ostobasággal, tudatlansággal, rosszhiszeműséggel, csúnyább kifejezéseket használva.

Hát ilyen egy első ember minálunk, akik emelt látószögénél lejjebb vannak, azok csak mint ostoba igahúzó állatok szerepelnek a felfogásaiban.

Megjegyzem, nem túlságosan szeretem az igazgatókat, kevés köztük az igazán rátermett, a szakmailag kiváló, aki emberileg is jól tudja megélni és jól elhelyezni a vezetői hatalmát abban a közösségben, ahol éppen ő a vezető. Bár a KLIK megjelenése óta e hatalmat jórészt elvonták az igazgatóktól, de továbbra is léteznek olyanok, akik kiskirálynak érzik magukat, míg a többség talán már felmérte, hogy kollégáival együtt jóval többre megy, ha így tesz.

Azt végtelenül gyatrának és szánalmasnak tartom, hogy Kósa úrtól csak ennyi telt a vitaműsorban, agresszió és a vidéki iskolaigazgatók szintjének a felemlegetése.

Két mondás jut utólag erről az eszembe, az egyik: köz.

Ki mivel szánt, azzal arat. 

A másik nem köz, hanem Sörös-féle:

...és ez már jobb nem lesz....

Tovább »

Az éppen soros bűnbakok

A bevándorlók kapcsán mostanában egyre több szó esik a kivándorlókról. Nyilván nem egyenlőségjelet téve közéjük, de a párhuzam mindenkiben akaratlanul is felvetődik. Annál is inkább, mivel jól érezhetően ez az egész bevándorlási "ügy" több, mint maszatos. Ez túl finom kifejezés is, már szóltam egyszer róla, hogy embertelen és aljas, pláne kérdőíveket küldözgetni róla, melyeknek hangneme és nézőpontja egyenesen az elutasítást a gyűlöletet sugallja.

Kezdem azt hinni, sőt ez már nem is annyira hit, hogy a tőlünk elvándorló, kvázi saját véreinket is egyre inkább holmi közutálat lengi be, a magas politika részéről feltétlenül.

Az alapállás, az eleve megbélyegzés, a hibáztatás, a hűtlenség, a "bezzeg és a dehát."

A kimenekültek azok, akiket bezzeg mi kitaníttattunk, a közös adóforintjainkból,  és lám rútul és hálátlanul fordítottak hátat. Nem vállalták be szép hazánk nehézségeit, nem vesznek részt a "nagy, közös" munkában. Bezzeg odakint élik világukat, mekkora keresetekkel és még a Túró Rudi kedvéért sem képesek hazajönni.

Holmi bűnös hazaárulók ők, akiknek bezzeg kint arany életük van és leend, míg mi, akik itt maradtunk, egyre szegényedünk és anyagilag, érzelmileg kifosztottá válunk.

Már többen elmentek, mint 1956-ban, amikor pedig ropogtak a fegyverek...

Nem vitás, hogy az elsőrendű okok között kell keresni azokat a puszta anyagi, megélhetési gondokat, amik kikényszerítették a végletes döntéseket. De tudnunk kell, nem csak és nem csupán erről volt szó. A fizikai lét nehézségeit évek óta tetézi az a szellemi arrogancia (a szellemi fensőségesség nélkül), ami az itthoni élést, a jól élhető országok kategóriájából évek óta kitaszította.

Régen megénekelt dal:

A szót kimondják
ki tudja, ki hogyan érti
A szót leírják
ki tudja, ki mire gondol

A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen
A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen

A szót hallgatják
ki tudja, ki hogyan érti
A szót olvassák
ki tudja, ki mire gondol

A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen
A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen

A szó elrepül
ki tudja, kit hogyan talál
A szó messze száll
ki tudja, hol áll meg végül

A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen
A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen

Hát jó lenne, ha a téboly közepette, némely politikusnak eszébe jutna e dal, bár legtöbbjük tán nem is élt, amikor ezen Bródy már elgondolkodott.

Nem tudom megérteni, már nem is fogom, hogy ennek a rezsimnek miért is anyatejként szolgáló fő tápláléka a gyűlölet, a megosztás, az uszítás. Nem hinném, hogy ezt az iskolában tanulták volna, ők is voltak úttörők, a 12 pontban el nem hangzott egy erre utaló fogadalom sem.

 Nem tudok mást tenni, naponta hibáztatom azokat és mindazokat, akik ennek előidézői, okozói, bármilyen szinten.

Elsősorban, mert egy lelkileg, hangulatilag lepusztult országot hoztak létre, ahol az emberek legfőbb gondja nem a szép családi élet alakítása, fenntartása. Ahol mérgezett médiából naponta mérgezett  gondolatok, sugallatok és szövegek fröcsögnek, nem törődve azok valódiságával, igazságtartalmával.

Családok szakadnak szét, nem jó kedvükben, nem örömmel és nem  a közeli boldog viszontlátás és együtt élés reményében.

Eszükbe sem jut elismerni, hogy nem könnyedén megy el az, aki elmegy, hogy megvárja a legutolsó kényszerítő mozzanatot is, és sokszor olyan nehézségekkel kell megküzdenie lelkileg, amit itthon nem is hinnének el.

Lehet mutogatni, lehet vádaskodni, lehet mindenféle hülye magyarázatot fűzni a munkaerő szabad vándorlásáról, ami európai alapjog. De arra a kérdésre is szeretnék adekvát választ kapni, ha innen úgy magyarázzuk az egyre sokasodó elvándorlást, hogy csupán élnek az eus-jogaikkal, akkor vajon a az osztrákok, a franciák, az olaszok, a németek miért nem élnek ezekkel a jogaikkal?

Miért nem jön ide senki mihozzánk, ugyanúgy tagállam vagyunk, munkaerőpiaccal, csupán menekültek, akiknek egy hő vágyuk van azonnal: továbbutazni nyugat felé.

Azt mondom, jobban tenné mindenki (a rádiós műsorokba betelefonáló elvakult hallgató és igen hazatudatos polgár is),  ha előbb jól kinyitná a szemét, engedné be azt, ami kívül van, akkor tán nem agyból nyilatkozna tudatlanul, ám igen öntudatosan.

Végül azoknak, akiknek még van adu a kezükben arra, hogy alakítsanak így vagy úgy az életükön bármit: Winston Groom örökbecsűjével:

Ha elcseszel valamit, addig tedd, míg fiatal vagy. Minél öregebb leszel, annál nehezebb lesz fölállnod a padlóról.

Folyományom: nem utolsó sorban  pedig örülj még egyet a padlónak, ha még van alattad... a szakadéknál hidd el, nagyságrendekkel jobb.

Tovább »

Kiadatlan levél a pedagógus-minősítések tárgyában

Valóban régen füstölögtem vele, mint alant a dátum is mutatja. Most elolvasván semmi átírni valót nem találok benne. Bizony, ez akkor volt, amikor még nem működött az életpálya-modell és az intézmények saját maguk minősítették (legtöbbször pancser módon) a munkatársaikat.

Ime:

Tisztelt Igazgató Úr!

Elnézését kérem, hogy engedélye nélkül megszólítom, de vegye visszamenőlegesen is figyelembe, hogy én csupán 76,6%-ban vagyok alkalmas munkaerő. Ezáltal nekem több jogom, és lehetőségem van munkahelyi hibákat elkövetni, mint másoknak. Azért írom ezt a levelet, hogy észrevételeket tegyek, írott formában, a munkahelyi pedagógusminősítések tárgyában.

Fontos ez az Ön számára is, nem csak nekem, mert míg én tavaly voltam mérges, Ön tavaly is és az idén is. Ha kellően kiforgatom a számokat, amit miért is ne tennék, megállapíthatjuk, hogy a haragjából is 76,6% ami engem illet, bár tudom, hogy vannak köztünk olyanok, akik ezt több mint 90%-ban csiholják ki Önből.

Sokat gondolkodtam éppen ezért azon, hogyan lehetne a jövőben ennek az évente előtüremkedő kínos dolognak kellemesebb felhangot adni, ha már elejét nem vehetjük, véget pedig nem vethetünk neki. Hosszas megfontolás után rájöttem, nem elég morgolódni, és magunkon kívül mindenki mást okolni, mert az olyan, mint sok monstre parlamenti vita. Sem nem élvezetes, pláne pedig nem vezet sehová. Előterjeszteni, javasolni szükséges, vagy szakszervezeti „blikkfanyelven” valami „penitenciát” átnyújtani Önnek ebben a tárgyban.

Mivel a jelenlevők (sőt a távollevők is!), erről mit sem tudnak, leszögezem, ez ügyben ők legalább 95%-ban ártatlanok. Azért nem 100%-ban, mert ha csak egy észrevételt is tettek, a „Tökéletes Munkatárs” cím nekik is befuccsolt, mi több, saját kezűleg. Ezért a javaslataimat egyedül fogalmaztam meg, tehát a felelősség is (persze csak 76,6%-ban) egyedül az enyém.

A minősítési folyamat tárgyában benyújtott újszerű javaslataim tehát a következők:

1.    A minősítés folyamata ne 1 év legyen, hiszen az olyan hosszú idő, ki a fene emlékszik már arra, májusban-júniusban, hogy hányadik osztályt is kapott szeptemberben, és milyen tantárgyakat tanított. Javaslom a napi minősítések bevezetését és ennek alkalmazását. Pont úgy, mint a matematikai monoton műveletek tulajdonságai (ld. matematika kompetencia helyi tanterv a 3-4. osztályban), azaz, ha valaki 1 napig kiválóan végzi a munkáját, a monotonitás törvényszerűségei szerint egész évben így fogja tenni, tehát felesleges a munkatársakat ezen az 1 alkalmon kívül ezzel zaklatni. Sajnos az nem zárható ki teljes biztonsággal, hogy azon az 1 napon a vizsgált munkatárs valamelyikének éppen ne legyen rossz napja, s ebből következően lesz egy egész „szar” éve. De kompenzálni lehet ezt egy minimális 85%-os szinten, amit rögzítve végül is csak 15%-ot bukik el abban az évben, ami nem mondható kifejezetten gyenge eredménynek.

2.    A minősítés tartalmát a jelenlegi –túlnyomórészt szakmai- követelmények mellett sürgősen ki kell egészíteni olyan további megkerülhetetlen kritériumokkal, amelyek fontossága régen túlnőtt a szakmai területeken.

Javaslom tehát a következőket pótlólag beemelni:

a)    Tud-e az illető vizsgált pedagógus, kapásból legalább 10 viccet bedobni alkalmanként, oldandó a munkahelyi vitákat és a szülőkkel való feszültségeket (ha favicc, akkor elegendő ennek a fele is).

b)    Hányszor és milyen minőségű süteményt sütött, különösen fontos, és rémesen hosszú értekezletekre. (Ha többfélét is sütött, az beszámít akkor, ha különben nem voltak finomak!)

c)    Milyen rendet tart a tanáriban az asztalán, vagy a fiókjában. (vagy ha nem, mennyi idő alatt képes előkotorni a tőle kért sürgős-aktuális iratokat)

d)    Hányszor szólal fel alkotó módon, olyan értekezleteken, ahol külső meghívottak is jelen vannak (pl: képviselők, polgármester, szülők, szakmai- és sportegyesületek, karitatív szervezetek, történelmi és nem történelmi egyházak képviselői és egy db. esélyegyenlőségi szakértő), ha nem szólal fel, mennyire alszik csendesen.

e)    Mennyiben képes, az oktatásügy jelenlegi és történelmi, hagyományos piros-fehér-zöld színben bukdácsoló helyzetét egyértelműsíteni rózsaszínű formátumban. (Ha csak rózsaszínűbb, de még nem teljesen, már az is elfogadható, de csak 80% alatt).

Végül:

Jelen beadványomat kérem komolyan figyelembe venni a munkahelyi minősítések további finomításakor, és még feltétlenül azt is, hogy akár elfogadják, akár nem, és semmisnek tekintik, azért lehetséges, hogy éppen 76,6%-ban mégis igazam van.

                                                                                  Mély tisztelettel:

                                                                                              egy ALKALMAS munkaerő

XXXXXXX, 2011. június 24.

Utóirat?

Azt szokás mondani, aki közel van a tűzhöz, az melegszik, legalábbis télen, és aki messze van, az befürdik. A 30 fokra való tekintettel én most mégis inkább benne lennék a vízben, addig biztosan, míg ki nem húznak belőle.

Tovább »

Sasinak 60. évére

Kínrímek, de szeretettel

Hamar múlik el az élet,

lepkeszárnyon illan.

Mire az ember ráébred,

már hatvanon is túl van.

A bor zamatát az eltelt

idő érleli,

a nő életét múló kora,

széppé,  teljessé teszi.

Becsülj meg minden percet, örömet ha

hoz,

Örülj családnak, víg gyerekseregnek,

ki véled időt és játékot

oszt.

Ne bánd hát gyűlő ráncaid,

csak előre tovább és bátran!

Veled tartunk mi -léha társaid,

töltsük mind együtt, mi hátra van!

Nos, a legtöbb figyelmes elemző ronggyá buktatná e faragványt, ám úgy véltem, képeslap hátulján készen
vett idézetek helyett, e mesterinek közel sem  nevezhető de szívből jövő pár sor gratulációként tán megteszi.

Isten éltessen, erőben, jó kedvben, s ha azt mondjuk, na eddig még nem is volt olyan rossz, hát legyen akkor  továbbra is így, és ne számoljuk  a hosszt!

Tovább »

Tavasz a temetőkben

Életem jó részét anélkül éltem, hogy temetőkbe jártam volna. Igaz, sokáig szerencsére nem is volt miért, kiért. Sokáig nem is éltem itt, ahol rokonaim alusszák álmukat.

De ez nem helyi kérdés, már jó ideje tudom.  Ahogyan bizonyos ételekre, gondolatokra meg kell érnie az embernek, úgy arra is, hogy a temetőbe járást, ne temetőbe járásként érezze, mert valóban nem is az.

Abban az értelemben nálam bizonyára nem, hogy nem tartom a mai napig sem elsőrendű fontosságúnak az örökös locsolgatást, kapálást. Vannak, kik mindig mennek, ám valahol mégis felszínes az egész, marad a "mezőgazdasági" munka, mint temetői kötelesség.

Persze nyilván elvégzem az aktuális teendőket, mikor mit. Lehordom a sírokról az ősszel kirakott száraz koszorúkat, a koszlott mécsestartókat, megszüntetem az elhagyatottság látszatát.

Tegnap virágért mentünk, ültettem kis színt adó virágokat a  sírokra.

Nem állok meg sírdogálni, de jó elgondolkodni, miközben csendben szöszmötölök.

Sokan vannak már a temetőkben, és azt hiszem, ma jutott eszembe először, ha már én sem leszek, ezek a sírok valóban és véglegesen elhagyatottakká válnak. Jó érzés tudni azt, hogy én még látom az arcukat magam előtt, hallom a hangjukat, fel tudok idézni sok-sok velük kapcsolatos  történetet is.

Jó pár évvel ezelőtt, amikor még vagy 30-40 évvel is fiatalabb voltam, erről egészen másként gondolkodtam. Nem hittem a temetőkben, nem tartottam fontosnak azt, ki hol nyugszik és egyáltalán kell-e hely, hogy  nyugodjon valahol.

A szétszórásban hittem, vagy bármi másban, nem a hagyományokban. Azóta megtapasztaltuk már személyesen is azt, milyen, ha valaki valóban nyom nélkül "száll el", vagy a rémes új szokás szerint, földbe sem kerül.

A halottaknak a halottak között van a helyük, és ez a hely, a mi kultúránkban a temető. Ha ott vagyunk, emlékezhetünk, letehetünk egy szál virágot, de nem ez a legfőbb motívum. Inkább az, hogy jussunk és kerüljünk bármerre is, a gondolatainkban tudjuk, látjuk azt a helyet, ahol családtagjaink immár örök békében pihennek. Nem muszáj odamenni, de muszáj valamiféle végső kapcsolatot ilyen módon érezni. 

Materiális világba születtünk, abban élünk és gondoljunk bármit, higgyünk bármiben, az agyunk maga is matéria, a megfoghatót, az elképzelhetőt képes befogadni. Az egyik legnehezebb dolog elfogadni, átélni azt, hogy van hely, létezik olyan esemény, ami megfoghatatlanul száll el, hullik ki kezeinkből.

Talán ezen segít ez a hagyomány, hogy mégis itt van, mert tudom, hogy hol van. Akkor is, ha ezek a sírok már valójában nem azokat az élő pillanatokat őrzik, amelyekre mi emlékezünk. Pótlék, mondanák rá sokan, a másképpen gondolkodók. Igaz. Ez valóban már csak pótlék lehet, de minden emlék az, egy múltbéli esemény, pillanat lenyomata.

Nem kell róla többet gondolni, mint amennyit valójában jelent. De kevesebbet gondolni róla, azt hiszem, sőt már egy ideje tudom is, hogy hiba.

A katonai temető szovjet emlékműve. Csúnyán levágták a tuját, így láthatóvá vált, hogy a kerítését le kellene festeni.

 Egyik oldalon az első világháborús katonai sírok, vannak németek, hadifogoly olaszok is tán, másik oldalon második világháborús szovjet sírok.

 A hagyományos temetkezési helyek az itt eltemetett magyar katonák és családtagjaik sírjai.

 Apu sírja, kicsit gazoltam, kapálgattam, öntöztem, visszahoztam a vázatartó belsejét, kivettem a műanyag palackot.

Apai nagyszüleim nyughelye, földet cseréltem a virágtartóban és ültetem két virágot, ahogyan szoktam.

 A református temető látképe, eldobáltam még megmaradt két koszorút, ez a temető alsó fele.

 Szép tujasor között jön az utolsó útja annak, akit a ravatalozóból kísérnek  a végső nyughelyére.

 Anyai dédszüleim szülei, ezt a sírt nem én gondozom, mert közös a két fiútestvéré és az utóbbinak itt él még a lánya.

 Anyai ágon ükszüléim, jelenleg az ő házukban élek. Mindig járkálok a stabil betonlapon és mindig eszembe is jutnak, bár őket csak képről ismerem és Teri néni emlékeiből.

 Teri néni sírjára most büdöske jutott, kis és nem szándékos összecsengéssel.

 Nem tudom, hogy ki rakta a margarétapalántát. de meglocsoltam, anyai nagyszüleim sírja előtt. Klárinak még nem hoztam semmit, évelőt szeretnék. Ki kell találnom olyant, ami bírja is majd és nem is lopják el.

 Kell keresnem végre egy sírköves palit, akivel felvésetem a feliratot.

Tavalyi kicsi árvácska mostoha körülmények között kikelt virágja.  Az élet jelen van.

• A halottak nem látnak, nem hallanak és nem gondolkodnak (Prédikátor 9:5)

Tovább »

One man show

Ez aztán nagy pech volt, úri nélküli muri.  Annyiszor sikerült már lebeszélnem magam arról, hogy kimondjam, amit gondolok, hogy az élettel együtt  a magammal hozott fix mennyiségű tűrés-indexet úgy tűnik, elhasználtam.

Ebből tegnap az sült ki, hogy kimondódott az őszinteség, és nem jutott szóhoz ez egyszer a mellébeszélés, pedig tudja fél és egész családom, hogy mellébeszélésben mindig is profi módon jó szoktam lenni.

Érlelődött egyébként hónapok (vagy évek) óta, és csak én tudom, hogy ez sem szándékos, sem előre eltervezett nem volt. Annyi volt, hogy gondoltam, ciki lesz, de sikerült a bekövetkezendő majdani részleteket elhessegetni magam elől is.

Nos, a szülői értekezletről: tegnap zajlott le, és felrúgván ki tudja mennyi éves hagyományt, nem tanítottam be a szokásos, könnyes megható Anyák napi műsort. Nem is emlékszem, hogy tettem volna ilyent, mindig megtartottam, még ha összeszorított fogakkal, akkor is. (Az utóbbi időkben fogam már kevésbé strapabíró lévén, tán inkább a szám habzott csöndesen.)

Az idén már sem habbal, sem fogakkal, vagy nélküle, nem bírtam rávenni magam az ismételt megalkuvásokra.

Jó, tudom, hogy minden, mindennel összefügg, és mindegy is, mi az utolsó csepp a pohárban, de ez önmagában is sérelmes volt nekem már hosszú évek óta. 

Egyrészt azért, mert mindenki tudja, nem kis munka és idő, amíg az ember pl: 34. alkalommal is összekapar valami "újnak számító" műsort és betanítja a csapattal. 

Másrészt folyamatosan igyekszik arra nevelni az egyre lazább, közvetlenebb és sokszor tiszteletlen gyerekhadat, hogy tiszteld és szeresd az édesanyádat. Egyrészt, mert szülőd, másrészt, mert minden felnőttet tisztelned illene, harmadrészt pedig, bármennyire is elharapózott ez a trend, édesanyád nem a cseléded, és soha nem is kellene, hogy ezt gondold róla.

Sajnos, ezt egyre nehezebb elérnem, ebből következően, egyre inkább, velem is úgy tárgyal a mostani 9 éves palánta, mintha én lennék a szolga, akinek kötelessége van, de a szavára adni, vagy megfogadni  azt, nem sürgős dolog.

Következő problémahalmazt azok a szülők jelentik már valóban hosszú évek óta, akik nem ballagnak el egy alkalommal sem szülői értekezletre, fogadóórára, kivéve, az Anyák napi ünnepséget, ahol fessen, csinosan megjelennek és meghatottan, könnyezve ünneplik azt az anyaságukat, aminek bizonyítékát ezen az egy alkalmon kívül évről-évre nem adják.

Miért is kellene ezt végignéznem és miért is bosszankodjak ezen?  

Én teszem ezt lehetővé nekik, hát akkor magamnak köszönhetem a dühömet is ezért.

S hogy a szórásból a pedagógus se maradjon ki, azaz én, hát a harmadik nyomós okom bizony az, és ez is évek óta, hogy mióta én itt dolgozom (ennek 7. éve), azóta egy szál virágot, egy köszönő szót nem kaptam Pedagógusnap alkalmából. Azaz, létezik Gyereknap, s akkor menjek szórakoztatni segíteni, hogy legyen program. Létezik Anyák napja, készítsem a műsort feszt. S amikor mindezt meg lehetne köszönni, amikor  a gyerek a szülőjétől látná, a példán keresztül, hogy becsüld a tanítódat, és légy hálás, amiért naponta okít és nevel, akkor megbicsaklik az egész és csak magunkat okolhatjuk, ha mindezt szó nélkül hagyjuk és évről-évre keserűen, de lenyeljük.

Szóval nem ezzel kezdtem én azért, hanem egy szokásos  normális szülői értekezlettel. Igaz, a felütést megadtam, hogy nem témája az értekezletnek, de ha kíváncsiak rá, elmondom, hová tűnt az idén az Anyák napja. 

Nos, elmondhattam, és megfigyelhettem a reakciókat, az arckifejezéseket. Nem láttam dühöt, mérget, csalódást, negatív dolgokat. Döbbenetet láttam, bólogatást, meglepődést, tanácstalanságot, szóval amúgy ledermedtek rendesen.

Elmondtam, hogy legyenek vele tisztában, ezzel én nem fehér holló vagyok, mert minden kollégám így érez, és ezt el is mondja. A különbség csak annyi, hogy ők kizárólag egymás közt,  a tanáriban.

Elmondtam, hogy tudom, hogy ez a munkám, és ezért mi fizetést kapunk, de nem lehet csupán a fizetésért dolgozni, a lélek száll el a munkából és unott, lélektelen, kiégett pedagógus lesz lassan mindenkiből, mert társadalmi helyzetünk olyan, hogy csak az nem rúg belénk egyet, aki véletlenül ezt elvéti.

Hát így történt, ami kimondódott, most már bizony kint is van, leszen a híre akárhogy is.  Csak most már nem kérem a virágot Pedagógusnapra sem, mert ha nem jött önként, jó szívvel és odafigyelésből, hát így utólag nyomásra és figyelmeztetésre már többé nem is lesz az igazi. A keserűség megmarad, részemről már mindenképpen, és a szülők részéről is, mert nem átallottam szemükre hányni azt, ami eddig az eszükbe sem jutott.

Tovább »

Nem konzultálok, de semmiről

Az Orbán-féle konzultáció blöff. Álnok, hamis, gonosz. Megvan a célja vele, nem segítek, még az elolvasása is részesévé tenne. Gyűlöletkeltésre, alantas érzelmekre gerjeszt, az emberekben lakozó galád hajlamokra épít. Fel sem fogja, mennyire szégyenletes, kirekesztésre és gyűlöletre uszítani akkor, amikor más európai ország összeül és együtt töri a fejét a menekültkérdés valamiféle humánus megoldásán.
Munkatáborokkal példálózni több, mint rémisztő, igazi Jobbikos duma, nyilvánvalóan oda is készült.

Bárki, aki azt hiszi, kíváncsi ő akárki véleményére is, téved. Senki véleménye, senki javaslata nem érdekli. (Kivéve régen Simicskát és most egy ideig Habonyt).  Csak olyan kérdések érdeklik, amiket ő tehet fel és csak azokat a válaszokat karja hallani, amelyeket ő fogalmazott meg előre.

Orbán bizonyos kérdésekben konzultál, más kérdésekben egyeztetni sem hajlandó, sőt titkosít 30 évre. 

Mi végre is a mostani kérdéssor és az ezért ablakon kilapátolt 1 milliárd?

Jó, ha mindenki feltenné magának ezeket a kérdéseket és nem töltené azzal a tiszta idejét, hogy ilyen sárdagasztást végezzen vezényszóra.

Nos, szabadság van ebben is, Orbán feneke pedig mindig tisztára lesz nyalva, van még elegendő ember  idióta ebben a nyomorúságos országban.

Tovább »

Fő a bizalom és csak pozitívan!

Lehetséges, hogy az én törött agyam jár bakugrásokkal, ám az is igaz, hogy mióta 2012. tájékán megismerkedtem a KLIK nevű tanügyirányító szervezettel, azóta csak folyamatosan rángatózom, mint akit a villám ráz, vagy a rosseb esz. (Kinek mi a kedvesebb, döntse el.)

Mentségemre legyen szólva, már régen kigyógyultam volna, ha nem jönnének elő ismételten, újra és újra kacifántosabbnál kacifántosabb ötleteikkel. Valószínűleg már többször leírtam, hogy kevés bizonyságot tettek eddig arról, hogy lenne közvetlen tapasztalatuk, az iskola működéséről, és a pedagógusok  egyébként eléggé speciális és szerteágazó munkájáról.

Nem tudom teljességgel listázni, de a "Pedagógus-életpályamodell", az maga a tökéletes horror, ép elméjű és gerincű ember számára fogyaszthatatlan. Szót sem érdemel.

A fizetésemelést már bevallottan úgy emlegetik, hogy csak ami a rendszerben volt, azt osztották újra, elvettek, aztán visszaadtak valamennyit, a munkaidőkeretet lényegesen megnövelve.  Ámítás volt, de nem a miénk, mert mi tudtunk róla. Azoké, akiknek családjában, rokonságában, baráti körében nem volt tanár, még el is hitte.

Össze-vissza barmolódott a tananyag, a tankönyvkiadók legnagyobb hányadát taccsra vágták, és minden iskolát köteleztek arra, hogy csakis azokból a lehetőségekből (a többesszám erős túlzás, mondjunk kettőt inkább), válasszon,  amit állami mancsaival felkínált.

Mindenhez hozzányúltak, amihez csak lehetett, ezért aztán már nincsen logopédusunk sem, holott eddig saját állományban volt, őt el kellett száműzni azért, hogy valami utazó pedagógus jöjjön, ha jön, aki nem is ismeri a gyerekeket. 

De nem sorolom, unalmas. Tegnap viszont újdonat gyöngyszemekről hallottam ismét,  folytatván a megkezdett és szokásos KLIK agymenetet.

Az egyik a mi közalkalmazotti minőségünket érinti. Kicsit skizofrén a dolog számomra, mert hol vannak már azok az idők, amikor állami alkalmazottnak lenni, egy nyugdíjas állásban maga volt a kívánnivaló paradicsom. Azt még csak-csak elfogadom, hogy egy közszolga rendelkezzék legalább belépéskor erkölcsi bizonyítvánnyal, meg olvastam régen Galgóczi Erzsébet könyveit, ő eleget csatázott (végzett tanítókén, íróként), a hatalom túlkapásaival.

No, egyre gyorsuló sebességgel közeledünk ehhez a 60-as évek eleji világhoz.

Visszatérve a tegnapra: a Kjt. megfelelő részeit kiegészítették, hogy törvénnyel-e, vagy rendelettel, nem tudom. De úgy szól, ha közalkalmazott ellen bármilyen szabálysértési eljárás folyik (ez lehet egy gyorshajtás, vagy koccanás is), azt haladéktalanul írásban kell jelentenie az igazgatójának. Amennyiben ezt elmulasztja, közalkalmazotti léte hipp-hopp véget ért.

Nem is fűznék hozzá kommentárt, majd jön a válás, az engedély nélküli együttélés, és a zabigyerek tiltása hamarosan.

A következő a tartósan munkára alkalmatlan státus, azaz olyan egészségügyi állapot, amelyben a közalkalmazott huzamos időn keresztül alkalmatlan a munkája elvégzésére. Próbáltam kifaggatni, mit takar ez a "tartós" fogalom, de nem sikerült.

Türelmemet elveszítvén azért muszáj volt hangosan megjegyeznem, hogy ez jelentheti azt is akár, hogy (ne adja ég), kapok egy szívinfarktust, aminek a rehabilitációja (jó esetben ugye!!), eltarthat pár hónapig. Ehhez akkor az a szívélyes jókívánság társul, hogy miközben lábadozom, munkahelyem elvesztéséről értesítenek.  

Gondolom, majd ez nagy mértékben fokozná gyógyulási esélyeimet, vagy bárkiét közülünk.

S végül de nem utolsó sorban a KLIK majdnem új igazgatója, aki (naná, hogy volt pedagógiai berkekben járatos szakember),  Hanesz József  (aki nem átallott a születésnapomon megszületni!!),  nyilvánvalóan azzal a feladattal lett közgazdászként a nyakunkba ültetve, hogy a megroggyant  és jókora adósságot felhalmozó elefántbébit, mint irányító szervezetet, gazdaságilag helyrerántsa.

Bizalma és barátsága jeléül egy körlevéllel lettünk gazdagabbak, ami a pedagógus munkakörben elkövetett fegyelmi vétségeket sorolja, természetesen példákkal fűszerezve. Tehát uszkve két olyan óráért, ahol előbb elengedjük a tanulókat, már jár a fegyelmi. Gondolom, egy-két fegyelmi hamar megeshet ezek után, aztán repülünk, mint Sztálin idején a győzelmi zászló.

Nem is hiszem, hogy titokban nem azt a feladatot teljesíti, amit megsúgtak neki: csökkenteni ennek az igen nagy létszámú kókler népségnek a létszámát.

Hát, nem is tudom, írogatom itt ezt a sok-sok morgolódást, lehetséges, ez megért már vagy 5 fegyelmit is, és jó, ha kihúzom nyugdíjig a következő tanévet.

Hol is van már az az idő, amikor ez az egész a szakmáról szólt, a gyerekekről, rólunk, a közös együttlét örömeiről is, mert vannak szép és jó emlékeim. Az utolsó 3-4 év nem lesz közte, ezt biztosan állíthatom.

Tovább »

A zuhanás természete, hogy lefelé tart

A minap (ej, de jó szó, jobb, mint az "előcsarnok", pedig a tűznézés közben az nyerő volt!! co:Rejtő-P.Howard), tehát nem régiben, a napokban, múltkoriban éppen, szóval alig-alig a tegnapokban, eszembe jutott, hogy van, akad, létezik olyasmi, amit mindenkoron röstelltem, szégyelltem volna, ha bármilyen módon előfordult volna az életemben.

Azért jutott egyáltalán az eszembe ilyesmi, mert annyira nehéz vele találkozni a mostani mindennapokban, valahogy kikopott, elhalványult, köddé foszlott, kámforrá vált, eltűnt, vagy egyszerűen önmagától olajra lépett. Igen-igen, egy csoportos dologról van itt szó, a becsületről, a tisztességről, az őszinteségről, és még vannak idetartozó társai ezeknek (a hogyishívjákoknak).

Röstelltem volna például:

- ha rám bizonyítható annak éppen az ellenkezője, amit előtte nem sokkal állítottam.

-ha megbíztak volna bennem és megbízhatatlannak bizonyultam volna.

-ha segítséget ígértem volna, és cserben hagytam volna az illetőt.

-ha elvállaltam volna egy feladatot és nem végeztem volna el.

-ha csatlakoztam volna egy közösséghez, majd elárultam volna őket.

-ha nyilvánvalóan én hibáztam, majd másra toltam volna.

-ha titkot rám bíztak, később kifecsegtem volna.

S talán még lehetne bőven folytatni a sort, mit is hibáztunk, hibázhattunk volna, ha megtettük volna, ha eszünkbe jutott volna akkor, ott, amikor kellett volna.

Eddig volt a mellékvágány, mert normálisan működő ember (vagy macskaféle vö. Lázár Ervinnél), jó esetben saját magán kezdi a listázást, a keresgélést. Lehet, hogy ez szoktatás kérdése, sőt bizonyos vagyok benne, hogy az.

De az is nyilvánvaló, hogy mostani közéletünkben ez a szokás kezdetekkor sem volt meg. Valahogy mindig az a reflex jön elő fő-fő tisztségviselőinkből, már az első megszólítás után, hogy: nem én voltam. Más volt, az előzőek voltak, vagy majd biztos azok követik el, akik majd utánunk jönnek, ja nem jönnek utánunk, mert mi maradunk örökkön-örökké ámen.

De az aztán igen kínos, amikor egy ország kormánya, élén azzal a miniszterelnökkel, aki még a kezdetekkor fennhangon hirdette magáról, hogy ő sohasem hazudik, Európa-szerte hazuggá, megbízhatatlanná, hiteltelenné válik.

Feltételezik róla és kormányáról, hogy nem becsületesen járt el az uniós pályázati pénzekkel, hogy csalt a bekerülési összegekkel, az elszámolásokkal, hogy korrupciós társakkal ellopta a pénzek egy tetemes hányadát, és semmilyen hibát, figyelmeztetést nem tűr, bizonyítékokat nem fogad el. 

A miniszterelnök csaló köztársasági elnököt nevezett ki, aki csalt a doktori disszertációjában, csalt, amikor olyan választási rendszert dolgoztatott ki, ami pártjának kedvezett, amikor átrajzoltatta a választási kerületeket, hogy ne legyen ott ellenzéki többség, ahol sejthető volt. Csalt a társaival, akiket koruk és tapasztalatlanságuk ellenére magas pozíciókba helyezett, ezzel nevetségessé tette a magyar diplomáciát, ellopta az ország lakosainak pénzét és hazudott, amikor azt mondta, egyéni számlán fogják ezt az összeget számukra vezetni, rovott múltú és csaló olajszőkítőkkel mutyizott, és minden országos belső pályázatot úgy íratott ki, hogy csak azok nyerhessenek rajta, akiket előre kijelölt és megnevezett. Egy ország tudná listázni és sok-sok oldalon keresztül sorolni mindazokat a bűnöket, amelyekért arca sem pirul már jó ideje.

S most, az Európai Unió, egy olyan céget, jelölt ki, mindezen pályázati pénzek, dokumentációk átnézésére konzorciumban, amelynek vezetője Dobrev Klára, amely cég mondhatnánk Gyurcsány Ferenc, volt miniszterelnök cége.

Nos, ő egyszer azt mondta, hogy hazudtunk éjjel és nappal. ... Nyilvánvalóan a hitele és az erkölcsi tőkéje hangyányit sem csökkent, és több, mint pikáns dolog, hogy kvázi egy volt miniszterelnök ("a"bukott baloldal" "hazug" miniszterelnöke), majd most szépen megnyálazza az ujjait és belepillant mindabba, amit nem csak előle rejtegettek eddig inuk szakadtáig. (Jó, persze, kedvező árajánlatot tett, de magyarázhatják akárhogyan is, bárkit nem engedtek volna a feladat közelébe, akármilyen árajánlattal sem.) 

S hogy még szebb legyen az egész megbízatás, hát ez a konzorcium, melynek a vezető cége az Altus, mind a 28 tagállam pénzfelhasználási szerződéseit, elosztási rendszerét vizsgálja, természetesen az uniós pályáztatási rendszerek felhasználása okán.

Ez bizony eléggé nagy csapás a mostani miniszterelnöknek, tán nem is annyira a kézenfekvő dologi okok miatt, inkább az a fránya státus fájhat, ha még fáj valami egyáltalán. Mert ez bizony sehogyan sem hasonlít egy koronára, amit a fejére tehet. 

Asperius nihil est humili, cum surgit in altum.

Tovább »

Logika kicsiben és nagyban

Azt kívánom, hogy az orvosoknak is legyen valamijük, meg a jogászoknak is legyen, meg mindenféle szakmának legyen, olyanjuk, mint ami nekünk van, ez a hogyishívják: KLIK.  Mellesleg a mai napig megkövetem gróf Kelebersberg Kunó  volt minisztert, akinek hitvallása gyökeresen különbözött attól a felfogástól, ami a mai politika nézete az oktatásról és a nép műveltségéről. Olvastam annak idején, amikor a tankerületeket és az egész nagy vízfejet a kultuszminiszterről elnevezték, hogy a még élő rokonai tiltakoztak és a név visszavonását kérték. De amint látjuk, nem jártak sikerrel, hiszen az intézményfenntartó központot máig a volt miniszter neve fémjelzi. Ahhoz, hogy elismerjük a rokonok érveinek jogosságát,  idecitáltam egy-két kiragadott mondatot Klebelsberg írásaiból:

"A politikai demokrácia nem lehet üdvös egy nemzetre akkor, ha a kultúrdemokrácia nem készíti elő."

Nálunk a kultúrdemokrácia úgy szól, hogy se kultúrát, se demokráciát, de a kettőt együtt különösen nem kell adagolni a népnek, hiszen az irányíthatóság és a népbutítás inkább járnak karöltve, demokratákat, pláne kiművelt emberfőket irányítani majdnem lehetetlen azzal a demagógiával, ami a regnáló hatalom kizárólagos sajátja.

"Műveltség nélkül elképzelhetetlen a gazdasági siker. Gazdasági sikertelenségeink jórészt két okra vezethetők vissza. A gazdasági helyzet megítélésénél, az üzleti lehetőségek felismerésénél, a vállalatok elgondolásánál, megkoncipiálásánál, megszervezésénél, irányításánál és vezetésénél nálunk sokszor hiányzik a nyugateurópai és amerikai tapasztaltsággal, rutinnal és tudással párhuzamba állítható szakismeret. Az anyagi kivitelben pedig a dolgozó magyar tömegek önhibájukon kívül nincsenek azon az értelmi színvonalon, mint a munkásság tőlünk nyugatra, amelynek teljesítményeivel nekünk mégis csak tartanunk kell a versenyt. Ha e kettős kulturális inferioritás helyzetéből hatalmas erőfeszítésekkel ki nem ragadjuk magunkat, akkor a gazdasági versenyben elbuktunk."

Ez annyira igaz, hogy a legutóbbi jelentések szerint, kezdenek visszajelezni az idetelepült nagy autó-összeszerelő gyárak, hogy lasszóval kell lassan fogni a megfelelően képzett szakembereket.  Pletyka szinten már kilátásba került, hogy képzett munkaerő híján tán odébbállnának. Talán erre utal  az a politikai szándék, irányultság,  hogy örökké Ázsiában, és keleten keressen gazdasági társakat? 

"Mindent elkövetek, hogy iskolarendszerünket úgy alakítsam át, hogy a korábban túltengő elméleti irányt az élet nagy szükségleteivel számoló gyakorlati tendencia váltsa fel. Én jól tudom azt, és e részben ne akarjanak kitanítani engem, hogy ezzel sok szépség, sőt tovább megyek, sok vonzó nemzeti tulajdonságunk is veszendőbe mehet, de amikor egy társadalmi osztály akkora megélhetési krízisben vergődik, mint Trianon után a magyar intelligencia, akkor a kultuszminiszternek nincs joga esztétizálni, hanem azt kell nyújtania a jövő nemzedéknek, amire majd az életben szüksége lesz."

Nos, éppen ezt húzta ki a regnáló kormány azzal, hogy a sok-sok fejlesztést, az alternatív oktatási módokat tollvonással megszüntette, a kompetencia alapú oktatást kidobta az ablakon, és semmi más nem érdekli, egyedül a papír, a dokumentáció.

Erre a tegnapi napon kíváló példát kaptam a nyakamba én is. Újabban a korrepetálásokat nem az osztálynaplóban vezetjük úgy, hogy beírjuk 5. vagy 6. órában, és az azokon részt vevő gyerekek nevét is be szoktuk írni. Valamint a napi hiányzáshoz hozzácsaphattuk így azt is, ha korrepetáláskor hiányzott. Most viszont csoportnaplót kell vezetni és oda beírni, ha hiányzott. Igen ám, de hiába vezetem ott a hiányzását, ezt az osztálynaplóba beírni nem lehet, mert ott csak az órarendi órák hiányzásait lehet jelölni. Tehát így az, hogy korrepetáláson ott volt-e a tanuló, vagy nem volt, sehol máshol nem szerepelhetett, sem a naplóban, sem az ellenőrzőjében, sem a bizonyítványában, egyáltalán sehová nem vezetett ez a hiányzásvezetés. Csak volt ott a csoportnaplóban.  Hát megmondom őszintén, ebből kifolyólag kellő renyheséggel vezettem a csoportnapló hiányzási rovatait (valahogy egyre kevésbé tudok ráhangolódni arra a tevékenységre, ami a nagy semmibe vezet), és ez szúrt szemet a nagy ellenőrző hivatalnak a KLIK-nek.

Valóban cél lehet az, hogy az  ilyen alant lévő tanerőket kell molesztálni, szemben azzal a nagyvonalúsággal, ami a Quaestor nevezetű brókercéggel történt, hogy vagy 10 évig nem ellenőrizte őket a kutya sem, így aztán csináltak egy 150 milliárdos hiányt?!! 

Nem látom a koherenciát, mert ha minket piszkálnak holmi 5-10 órás tanulói hiányzások nem kellő jelölése miatt, az éppen senkinek nem kerül sem pénzébe, sem egyéb dokumentációs további hibába. Ha viszont elfogadom azt a szemléletet, hogy a pontos, precíz munka mindenütt követelmény, kerül, amibe kerül (vagy nem),  ez elv, sőt axióma, akkor odafönt a nagyoknál miért is ez a piszok nagyvonalúság?
Ja!  Ugyan büntetést nem kaptam, sem figyelmeztetést, csak észrevételt, akár jó kedvem is lehetett volna, hiszen egy szinten állok a főmaffiásokkal, kormányközeli és kormányon lévő miniszterekkel. Legalábbis abban a vonatkozásban, hogy bármit elszúrnak, eltolnak, ellopnak, ők sem kapnak semmi büntetést, náluk is elkaszálódik simán a dolog.

Az icike-picike, apró különbség csupán annyi: az ő tetemes összegre szóló  hibáikat mi fizetjük kamatos kamattal, eladósítva immár a már létező és a még nem létező unokáinkat is, ha itt élnének.

Tovább »

Lenyúlás könyökig

Igazán senki nem szólhat egy büdös szót sem, hagytam a Húsvétot lecsorogni magamon, mindenféle bugyuta politikától mentesen. Erőst koncentráltam csak az enni és innivalókra, ja és arra, hogy mindezekből nekem mi juthat.

Nos, hogy így elmúla a Húsvét (de nem múla el a bejgli), hát máris kinyílt szemem-fülem az újabb tréfákra, amikkel minket a KDNP újonnan megörvendeztet majd. Ehhez képest a vasárnapi zárva tartás, kismiska lesz, meglátjátok!! (Bocs, a szókimondó "zeneműért, de a néplélek azt hiszem, úgyis itt tart már a közelében.)

A legújabb gyöngyszem immár a családok belső élete, ott is az egyik legkevésbé publikus terep, a jövedelem, pénzmozgás, adósságok. Egyelőre úgy szól a tervezet, hogy önkéntesen lehet belépni a családi csődrendszerbe, ezáltal, részben csökken az adósság (ki tudja mitől??), viszont a csődbiztos nagy elánnal ellenőrizheti, hogy nem költekezem-e túl magam. Esetleg kiszortérozhatja alólam az autót, telket, hétvégi házat, ha úgy látja, hogy nagyobb lábon élek, mint ami nekem megengedett az adott helyzetben. Kis engedményt már előre tesznek, az élelmiszer-vásárlásokba nem szólnak bele.

Hej, pedig ha tudnák (mert nem tudják, ezt rögtön szögezzük is le), hogy milyen frankó drága lett hazánkban az élelmiszer és bizony egy hétvégi kisebb bevásárláshoz egy 5 ezressel menni tiszta tébolyda.

A kérdésem ehhez a nagyszerű és bizonyára elkészülő törvényhez, már csak az lenne, hogy ki a fene fogja immár megvédeni azt a pénzt is, amit elköltöttünk??

Csak azért kérdezem ezt így, mert amit megtakarítottunk, arról már lement a gondunk, amit épp most keresünk, azzal "mehetünk a ligetbe csurifészket keresni", amit pedig már kinyögtünk, csak még vóna rajt' kis opció, hát azzal akkor most már nem kell tovább gondolkodnunk.

Szép kormányunk lett, hol ennek, hol annak keze matat zsebünkben, pénztárcánkban, számláink között. 

Tudom egyébként már egy ideje, hogy miért ez a hajcihő és kiállás az Iszlám Állam ellen, hogy még katonákat is küldünk. Egyszerű. Ott még mindig levágják a tolvajok kezét, hát hogy nézne ki népünk dicső kormánya csupa zsebre dugott, üres kabátujjal!

Tovább »

Mit együnk...vagy ne?

Szép ünnep a húsvét, majdnem olyan, mint a karácsony. Most ezen nem kell nagyot hördülni, csak arra gondoltam, hogy hagyományosan minden ünnepünk az evésről szól. Legtöbb háziasszony hetekkel előtte azon görcsöl, mi legyen az ünnepi menü és mindez hogy gazdálkodható ki a büdzséből

Hallgatom a rádiót, a műsorban elhangzik pár szám arról, hogy "mibe is kerül ez nekünk?!"  Megrohamozzuk az áruházakat, piacokat és jól túlvásároljuk magunkat, mert bizony időnként ezt is szoktuk tenni.

Na de mit is együnk, akár ünnep van, akár nem. Nem tudom, milyen lapjárás köszöntött rám, de egyre inkább azon kapom magamat, hogy boltokban járva, lassan mindent veszek, csak élelmiszert nem. Legalábbis, rendre nyögvenyelősen. Semmi köze sincsen ennek  fogyókúrához, koplaláshoz, még pénztárcához is alig. (Hozzáteszem, annak jól esik a dolog:)

Úgy 3 hónapja kezdődött ez, szinte mint egy különös betegség. Megvettem a szalámikat, tízórainak valót,  felvágottat, ezt, azt.

Amikor már 3. vagy 4. alkalommal kötött ki a kutya szájában, akkor leültem, hogy erről diskurzust folytassak, mivel csak ketten vagyunk, hát ketten nem esszük meg valamiért. Kiderült, ugyanaz volt vele a bajunk. A hamar romló vizesebb felvágottak (parizer, soproni, gépsonka, olasz stb), rémes mellékízzel bírtak, eldönteni sem tudtuk, hogy mitől. Abban megállapodtunk, hogy húsféle talán nincs is bennük, de mindenféle csontliszt, zselésítő, állományjavító, savanyúságot szabályozó anyag, s még fogalmunk sincsen mi, de nem kérjük.

A tartósabbnak szánt felvágottak, mint a Pick szalámihoz hasonló termékek, kolbászok annyira tele vannak salétromsóval, hogy szinte savanyú tőlük az egész.

Nos, lekerült a napirendről. Közben furcsán kiderült, hogy nem kellene margarint enni, és az étolaj helyett a természetes zsírok, mint a sertés és kacsa éppen hogy  nem növelik a koleszterinszintet, bár ebben nem vagyok biztos, mert mindig más kerül a pellengérre.

Na, de akkor mit is együnk? Nyilván, míg megtehetjük, hazai gyártásút. Háznál vett disznóból való sonka, szalonna, kolbász és zsír. Tudom, hogy mi van benne, mert együtt pakoltunk, fűszereztünk és tartósítószer a közelébe sem került.

Miért is hoztam elő mindezt? Hát csak azért, mert régóta tartózkodom egyes boltokban kapható zöldségféléktől. A paradicsomtól már pár éve, mert ciki megkérdeznem és úgysem válaszolnák az igazat, hogy honnan is való a szállítmány.  Olvastam egy cikket és azóta inkább csak akkor eszem paradicsomot, ha már ideje van itthon és különösen nálam. 

Nem is értem, a paprikával miért nem foglalkoztam eddig. Nyilván, mert eddig nem olvastam róla semmit, nem került a szemem elé.

De most végül komolyan: hogyan menjek zöldségféléket is vásárolni, ilyen tudattal, hogy mérgeznek bennünket a gyönyörű termékeikkel és annyi vegyszert megeszek gyanútlanul, hogy végül világítani is fogok, ha túlélem? A vegyszerek jó része nem ürül ki, összeadódik, zsírban elraktározódik, és hosszú ideig bennünk marad. (A DDT amit betiltottak, egyáltalán nem bomlik le, nem is ürül ki és megettük az állatok húsával anno.)

Lehetetlen úgy vásárolni menni, hogy ferde szemmel vizslatom a kígyóuborkát, a fejes salátát, no az aztán mindent begyűjt a spenóttal együtt. 1986-ban külön harsogta a rádió Csernobil után, hogy szabad földön termesztett salátát ne együnk és ne adjuk az állatoknak sem. A fóliás cuccokat meg telenyomják vegyszerrel. (Jól van, az állatok húsában meg hormonkészítmények vannak és antibiotikumok.)

Rémálom az egész, és úgy néz ki, mintha totál idegbajos lennék mindentől, pedig ez sosem volt így. Mai napig kimegyek a kertbe és simán eszem a mosatlan cseresznyét (kukaccal együtt), jól lehet a szomszédom nagy disznótenyésztő, még a trágyadombja is majdnem az udvaromban van. Ez nem akadályozott eddig abban, hogy leszedjem és helyben megegyem a málnát, szedret, bármit.

A lelkiismeretlen kisüzemi és nagyüzemi vegyszerezők és annak mennyiségét letagadók, mindenki egészségét veszélyeztetik, felnőttekét, gyerekekét egyaránt. Azt hiszem, hogy hiába kaphatóak már  biotermékek, azokat ritkán lehet rendszeresen  megfizetni, és valódiságukat leellenőrizni sem. Csak egyben lehetünk biztosak, hogy azok jóval drágábbak.

Nos, akkor miket is vegyünk és együnk eme szép és igen gazdag kulináris ünnepen?

Nem tudok tanácsot adni, csak egyet: legyünk óvatosak, inkább kissé gyanakvók, és ha nincsen saját kertünk, kerítsünk egy olyan jó barátot, akinek van.  A kertben való segítés és buzgólkodás  jót tesz egészségnek, barátságnak egyaránt. Jól időzítve, bár nem volt szándékomban, tán tönkretettem pár ember gyanútlanságát ez ügyben, és most szidalmak özönét idéztem a fejemre. Nos, amit én gondolok erről, azt csak nyilvánossá tettem, és nem hiszem azt, hogy ebben velem egyet kell érteni.

Jó étvágyat és szép húsvétolást kívánok!

Tovább »