Annyi minden van agyunk különféle bugyraiban elraktározva, sokszor rejtetten, vagy rég elfeledettnek tűnvén, hogy amikor előbukkan egy-egy foszlány, egy történet, vagy kép, sokszor igen nehéz visszaidézni, miért és hogyan került elő.
Nem is értettem az egészet, éppen hazaértem, odakint tombolt a kánikula, és jó volt a hűvös házba bejönni, letelepedni. Bedobták az igencsak szimpla falusi híreket (összesen 1 db A4 lap), azt amíg megmelegedett az ebédem, átfutottam.
Evés közben jött elő "a Kun Ilus".
Azt azonnal tudtam, hogy Teri történetére bukkantam, amit hej, de sokszor elmesélt, és mindig göcögve nevetett a poénon, ami egyébként valóban nem is volt rossz.
Nos, hogy hozzá hű legyek, legalább stílusban, úgy kell elmesélnem, ahogyan szokta, jó terjengősen és számtalan mellékágra kitérően.
A dolog onnan indult mindig, hogy ha megjöttem a boltból, akkor némi vizslatás után, felfedezte a a dekára vett szeletelt szalámi papírját.
Mindig sürgetett is vele, hogy tegyem a hűtőbe, mert meleg van, esetleg valami kórság éri, vagy egyszerűen eltűnik a kosárból. Mivel, vele bizony megesett. Azokban a régi időkben, amikor a parizer még menő volt, kinézetre is és ízre is, és újdonság is volt. Falusi ember egyébként nem szokott szalámikat venni a boltban, hacsak unoka nem állt a házhoz nyaralás céljából.
Náluk ilyen nem volt, mert Teri lány maradt, de legalább kétszer annyit "nyiglódott" az édesanyjával, aki fél életét ágyban töltötte. Azért csak a felét, mert általában jobban lett, amikor már túlnan voltak az ebédelésen és a mosogatást is elvégezte az éppen soros lánya.
Neki aztán voltak extra kívánalmai és ötletei, példának okáért hol palacsintáért, hol sonkás-hagymás tojásrántottáért ugrasztotta éjnek idején a lányát, mert megkívánta.
Szóval a mamának lett a parizer, ami valami hirtelen jött beszélgetés közben szőrén szálán eltűnt a kosárból. Teri agya a 90. évében is tökéletesen működött, úgyhogy fiatalabbként tökéletesen tudta, hogy bizony megvette, bizony kifizette és bizony, hogy haza is vitte. Ám a parizer nem volt sehol.
Ekkor állított be valami szomszédos ténsasszony, sajnos a nevére már nem emlékszem, és megtudakolta, mit is keres ennyire nagyon, mije veszett oda.
Persze nem ezért jött, de hogy miért is, az nem része a történetnek.
Teri végül abbahagyta az egész kutakodást, részben, mert a jövevénnyel kellett foglalkoznia, részben, mert tán megsejtette, hogy úgysem fogja megtalálni.
-Biztos elvitte az a rohadt Kun Ilus!-fakadt ki, és ezzel lekerült az egész cécó a napirendről.
Nem úgy a szomszédasszonynak, kinek a fülei jóval túlnyúltak a szavak hallatán a kendője széleinél, és alig várta, hogy sietve, úgyszólván rohanva vihesse a hírt, minden érdekeltnek és persze nem érdekeltnek is.
A Kun Ilus nevezetű asszonyság egyébként semmiben nem különbözött sem a hírvivőtől, sem a Teritől, dolgos, rendes gazdálkodást folytató asszony volt, akiről senki nem gondolta volna álmában sem, hogy lopós lett volna. Ezidáig!!
De a hírt bizony vinni kellett, bár a hírvivő kissé elgondolkodott azon, hogy a Teri, meglehetőst jól szituált postáskisasszony lévén, miért is mond ilyen kemény szót, hogy "rohadt", egy falubelijére, hiszen nem volt ez szokásában.
Nos, fene tudja ma már, milyen sebességgel is ment szét az "ügy" a faluban, de hogy mindenkihez elért, annyi bizonyos.
A Kun Ilus vélhetően úgy megsértődött, hogy be sem tette a lábát jó ideig Teriék udvarába, és ez bizonyára így is maradt volna, ha Teri részéről is meg nem neszelődik a dolog, hogy valami nincsen rendben itt a faluban. Csak éppen azt nem tudta, kivel, vagy ha mégis vele lenne, mert ez is sejtődött, akkor meg azt nem, hogy miért.
Addig-addig nyúlt az egész, mígnem más ügyben, más asszonyság valahogy kiejthetett a száján ezzel kapcsolatban valamit, hogy ő ugyan nem akar semmibe belefolyni, meg hát nem is tudja ebből mennyi az igazság, mennyi nem, de valami parizert emlegetnek folyton, hogy a Kun Ilus ellopta a Teri kosarából.
Arra már nem emlékszem, hogy a Teri nevetett-e, vagy a társa, de bizony elő kellett jönni az igazsággal, ami, mint ahogyan szokásos, olyan egyszerű volt, mint a faék.
Kaptak ugyanis pár hete egy kismacskát, mert saját macskájuk eltűnt, a Kun Ilustól. Aztán valahogy , ma már nem is tudni miért, a macskán rajt ragadt a Kunilus név. Tán nem fordítottak nagy erőfeszítést, és kicsit sem a névadásra, és így lehetett, hogy a macskát e névvel azonosították, és mint majdnem minden macska, hát becsület dolgában Kunilus is igen megbízhatatlannak bizonyult.
Erre jött rá Teri a szomszédasszonya előtt, kissé mérgesen le is "rohadtozta" a macskát, valamint jogosan gondolta azt is, hogy ő volt a tolvaj. Csupán annyi nem tudódott ki időben, hogy macskáról szól a történet.
Azt már megint nem tudom, elmesélte-e, hogyan lett elsimítva az ügy az igazi Kun Ilussal, de biztosan megtörtént, mert nem mesélte volna el annyiszor, igen jót szórakozva utólag is rajta.
S miként is került az egész most ide, arra csak ebéd után jöttem rá. Elolvastam azt a bőnek nem nevezhető falusi újságot, amelyben többek között iskolai híreket, eredményeket is közzétettek. Mindig meg szoktam nézni ezeket is, mert bár én nem ismerem az itteni gyerekeket, néha-néha egy-egy név ismerős, és be tudom azonosítani, hogy régi hajmáskéri családról van-e szó.
A megyei atlétikai bajnokságon kislabdadobásból 1. helyezett lett: Kun Dominika.