Pedagógus etikai kódex (vagy mi...)

Nem vagyok nagy sztahanovista, lévén még csecsemő, amikor ez a nóta járta minden munka frontján, (..meg a sződd a selymet elvtárs!), de igen közeli volt, hallhattam róla éppen eleget.

Ettől függetlenül (és bár eszembe jutott), mégsem a szocialista éra igéi,  elvárásai,  szellemisége és hangulata járja át a Nemzeti Pedagógus Kar (NPK) által létrehozott  kiizzadt tákolmányt.

Minden, még össze nem firkált sorából a lelkes fidesznyikok nyelvcsorgató igyekezete,  szolgai talpnyalása ömlik az olvasó fejére, aki csak azért nem szór helyette hamut, mert némi ésszel azt kapta, amiről előzőleg bő sejtései voltak.

A nem túl hosszú lére eresztett (szerencsére) és nem túl igényes nyelvezettel megírt 25 oldalt hamar át lehet lapozni, igazából elégségesen sikeredett sablonosra és általánosra.  

Mint minden dolgozatféle, rendelkezik némi előszóval, tartalomjegyzékkel, és utána viszont következik egy olyan érdekes szerkezet, amilyennel nem túl sűrűn lehet találkozni:

ugyanis 17 pontban felsorolja a pedagógusok feladatait, bővített mondatokban, de úgy, hogy klasszul, eléggé dedós módon, éppen, ahogy tanítani kell az alapfokú iskolákban, 1-1 szót kiemel, aláhúzással. Ugyan nem írja le, hogy azért, mert neki (NPK!) fontos, vagy azért, mert a gyengébb elméjű olvasó számára kínál fogódzókat.

Így néz ki ez a 17 kiemelt pedagógusi feladat, néhol önmagában  is érthető, ahol nem, ott olvasni kell a mondatok  elejét:

1. követve, 2. nemzet érdekében, 3. elkötelezetten, 4. felelősen, 5. szakszerűen, 6. szakmai alázattal, 7. jóhiszeműen és tisztességesen, 8. méltósággal és példamutatóan, 9.személyes példamutatás és az elvárások összhangjával, 10. pártatlanul, 11. igazságosan és méltányosan, 12. (érdekeket) védve, 13. előítéletektől mentesen, 14. átláthatóan, 15. együttműködve, 16. bírálat és önbírálat egységével, 17. lelkiismeretesen

teljesítjük. (Így a felsorolás mondatként befejezve.)

Szép kis lista, a nagy többségét gond nélkül áthúzhatnánk, hogy regnáló kormányunk és annak pártszövetsége mindezek hiányában is milyen önérzetesen kormányozza nem az iskolában fellelhető pár ezer gyermeket, de milliókat, ám ezen akár túl is lépnék. 

Viszont, az immár a 4-5 éve szokásos hiány bizony ebbe a listába is bekerült, azaz egy szó nincs benne ÖNÁLLÓSÁGRÓL, vagy a pedagógus SZUVERENITÁSÁRÓL, semmi olyanról, ami egyetlen szóval elismerné egy diplomás réteg felnőttként való megtisztelését, elfogadását.

Ami a szerkezetet illeti, sokatmondó arány a 10-15. oldalig található terjedelem, ami a normákat rögzíti (5 oldalnyi szöveg), és a 16--24. oldalig (8 oldalnyi) terjedő etikai vétség és eljárásrendje.

Konyhanyelven szólva 5 mondattal leírják, mit és hogyan kellene tennem, majd jön 8 mondatnyi  fenyegetés arról, hogy mit és hogyan és kiktől kapok azért, amit még el sem követtem és nagy valószínűséggel nem is fogok.

Bár ki tudja, nagyon talányos megfogalmazások is vannak a szövegben: Pl: Mi az etikai vétség?

"...olyan cselekmény, amellyel a Kódex, valamint a Kar alapszabálya rendelkezéseinek megsértését valósítja meg..."

Tekintsünk el a magyartalan fogalmazástól, ez KLIKK-es szövegekben is mindennapos. Szóval utánanéztem, mert eddig arról nem volt szó, hogy a Nemzeti Pedagógus Kar Alapszabályzatát is be kellene tartanom, eddig úgy tudtam, csak sima napszámos beerőszakolt tagja vagyok.

Nos, az Alapszabály semmi másról nem szól, egyedül az NPK működését szabályozza, tehát, ha akarnám sem tudnám megsérteni ezeket a szervezetre vonatkozó szabályokat. (Tudjuk még egyáltalán, hogy miket írunk le és olvastatunk??)

No, nem folytatom, nem érdemelt volna ennyi energiát sem, egyszerűen csupán annyit összegzésként, hogy én kaptam egy olyan családi útmutatót, ami generációk óta nálunk kívánatos és elfogadott volt. Másrészről a főiskolai tanáraimtól olyan példamutatást, tartást és elvárást, amihez 39 évig tartottam magam, bár vagy 20 miniszter pomádézott a fejem felett és kormányok jöttek, mentek. Akik ezt nem értik, akik szerint egy külső 5 oldal majd erősebben irányít, mint az eddigi normák, azok nagyon tudatlanok és hozzáteszem, még a szakmánkhoz sem értenek.

Egyik legfontosabb pedagógiai elvünk a motiváció elve, ami kimondja: a tanítványokban a belső motivációt kell legelőször kialakítani és szorgalmazni, mivel a külső motiváció gyengébb, és mivel külső, hát nem önszabályozó.

Rám tehát kár az Etikai Kódexet fecsérelni, már régtől fogva "önjáró" vagyok.

Tovább »

Végre vége!!

Befejeztem! Vége, kezdődjék hát az itthoni szöszmötölés. Elég is volt, innentől már csak pihenésképpen teszek mindent!!

Tovább »

Ingyencirkusz év végén..

Na ezt azért nem vinném külföldre,  s még jó, hogy 7 évet már eltöltöttem itt, így volt időm akklimatizálódni, de nem degenerálódni, az igaz.

Emlékszem azokra a kezdeti időkre, amikor idekerültem ebbe a testületbe és olyan módon szétdúlt egy-egy vehemens értekezlet, ahol bizony a szavakat nem feltétlenül válogatták meg, hogy napokig a betege voltam.

Mit tesz az idő, nem elég, hogy nem lepődöm meg, fel sem dúl, igazán blazírt képpel tudom szemlélni, sőt, mint ma is, akaratlanul-akarva boldog részesévé válni a sárdobálásnak. Nehéz és érzékeny emberek a pedagógusok, bánatomra, mindig a színészek jutnak róluk eszembe, hogy nekik is vannak, voltak kemény allűrjeik, mégis népszerűbbek voltak jóval, mint a nemzet napszámosai.

Ebben a testületben úgy tűnik hagyományosan sikerül egymást is megbántani,  legnagyobb művésze ennek jelenlegi igazgatónőnk.  Emberi tulajdonságai okán is, és vezetői kvalitásai miatt is. A példa pedig ragadós.

Volt ma  sírás-rívás, mérgeskedés, nevetés,  bosszankodás, ami csak létezik egy nehéz tanév záróján, fáradt, kimerült emberekkel.

A képen levők semmiről nem tehetnek, csupán illusztráció a szöveghez.

Mit mondjak, műsoron kívül és szünetben egy középvezető engem is "lerohadtozott", ám közöltem vele, ne erőlködjön, ez kevés még ahhoz, hogy én is sírva fakadjak a nyílt plénum előtt.

Mellesleg az egész nem volt más, mint egy kor-, és kórtörténet, 2015. év közepén, a lerothadó társadalom szétesett iskolájában a tehetetlen, így egymást maró emberi roncsokkal.

Nem okolom őket, én még ismertem a szép időket, a békét, a nyugodt munkát, az együtt töltött kellemes túrákat, bográcsolásokat, programokat.

Igaz, mindezt azóta úgy emlegetik, hogy az "átkosban" volt. Most meg itt a Kánaán, csak majd megvakulunk, hogy mikor is láthatjuk meg végre.

Tovább »

Nem adhatok mást, csak mi lényegem..

Őszintén: Lucifer totál ki lenne borulva, bárminemű összehasonlítás okán, hiszen ő ezt előre, és viszonylag őszintén megmondta. Kész, tőle mást ne várjanak, ennyi.

Ja, és nem volt sem megvesztegethető, lefizethető, leállt vitatkozni, érveket mondott, azaz szóba állt még az Úristennel is.

Nem úgy, mint mások, akik mostanában önmagukkal sem állnak szóba talán, másokkal pláne nem.

Viszont, tanulnak és folyamatosan képezik magukat, minden valamirevaló öreg szarka, szálanként tépdesi már a tollát napestig, hogy itten olyan formátumú a tolvajlás, hogy ezt még Rossini sem gondolta komolyan, pedig ő is tudott róluk egyet s mást. (Ja, és Dudamel még mindig kedvenc!!)

Tudjuk már régóta, hogy kormányunk tolvajló fejedelmünk mindenre rátenné kezét, függetlenül attól, hogy csillog-e, vagy sem.

Most éppen egy festményre fájdult foga, ami sajnálatos módon nem az övé, nem is volt, viszont becsületes (és gyanútlan) tulajdonosa elhozta Magyarországra, hogy Munkácsy Mihály 3 nagy formátumú képe egy helyen legyen kiállítva egy időben.

Munkácsy Mihály: Golgota, Ecce homo, Krisztis Pilátus előtt

Remek gondolat volt, nagyszerű látvány (lehetett, sajnos nem láttam),  s letelvén az idő, került volna vissza Amerikába, de mégsem került. 

Nagyon ravasz módon előzetesen felkínáltak a képért 6 milliárd forintot, aztán nem lett egyezség, mert a tulajdonos 9 milliárdot kért. (Megjegyzem a Seuso kincsek őrzéséért 4,6 milliárdot fizettek ki, aztán csupán 7 db a 27-ből és nem került tulajdonba).

Szóval egyezség híján kitalálódott, hogy kerüljön műkincsvédelem alá a festmény, azaz tilos kivinni, és eladni is, mert elővásárlási jogot kapott a kormány, mivel hazai védetté nyilvánították. Ők pedig 6 milliárdot kínálnak érte, nem többet.

Nagy ravaszul bekerítették a tulajdonos amerikai műgyűjtő Pákh Imrét, mire ő nyilvánvalóan perelni fog, akár nemzetközi fórumon, bíróságon.

De azért nekünk is volt ötletünk úgy reggeli kávézgatás közben,  még a hosszú bírósági hercehurca idejére. Tételezzük fel (ami nem valószínű azért), hogy mienk lenne ez a nagyszerű és felbecsülhetetlen értékű festmény.

 Nem tudjuk eladni és el sem vihetjük. Azt mondanám a Papának: Hát jó, akkor szépen gurgulázzuk csak le a falról, tegyük el szakszerűen és helyezzük el egy megfelelően működő bank megőrzési részlegében, biztosításokkal etcetera...

Akkor ugye nincsen kiállítva, de mégis itt van, ugyan nem adtuk el, de a miénk és a kormány is mehet a fenébe, ha nem láthatja és nem parádézhat vele.

Hát hiába no, ilyen az, ha az ember gyereke anno megfelelő  pazar meséken nevelődött, ezeknek a maiaknak pedig ha csak egy poszt erejéig is de  befűt, nincs mese.

Lucifert pedig dejsz' is elhoznám ide, vitázni jó lesz, és szétzilálni az együgyű,  akolbirka, urát követő aljas sereget.

LUCIFER
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
(Az angyalokra mutatva)
Dicsér eléggé e hitvány sereg,
És illik is, hogy ők dicsérjenek.
Te szülted őket, mint árnyát a fény,
De mindöröktől fogva élek én.

Tovább »

Teri történetei I.

Annyi minden van agyunk különféle bugyraiban elraktározva, sokszor rejtetten, vagy rég elfeledettnek tűnvén, hogy amikor előbukkan egy-egy foszlány, egy történet, vagy kép, sokszor igen nehéz visszaidézni, miért és hogyan került  elő.

Nem is értettem az egészet, éppen hazaértem, odakint tombolt a kánikula, és jó volt a hűvös házba bejönni, letelepedni. Bedobták az igencsak szimpla falusi híreket (összesen 1 db A4 lap), azt amíg megmelegedett az ebédem, átfutottam. 

Evés közben jött elő "a Kun Ilus".

Azt azonnal tudtam, hogy Teri történetére bukkantam, amit hej, de sokszor elmesélt, és mindig göcögve nevetett a poénon, ami egyébként valóban nem is volt rossz.

Nos, hogy hozzá hű legyek, legalább stílusban, úgy kell elmesélnem, ahogyan szokta, jó terjengősen és számtalan mellékágra kitérően.

A dolog onnan indult mindig, hogy ha megjöttem a boltból, akkor némi vizslatás után, felfedezte a  a dekára vett szeletelt szalámi papírját.

Mindig sürgetett is vele, hogy tegyem a hűtőbe, mert meleg van, esetleg valami kórság éri, vagy egyszerűen eltűnik a kosárból.  Mivel, vele bizony megesett. Azokban a régi időkben, amikor a parizer még menő volt, kinézetre is és ízre is, és újdonság is volt. Falusi ember egyébként nem szokott szalámikat venni a boltban, hacsak unoka nem állt a házhoz nyaralás céljából.

Náluk  ilyen nem volt, mert Teri lány maradt, de legalább kétszer annyit "nyiglódott" az édesanyjával, aki fél életét ágyban töltötte. Azért csak a felét, mert általában jobban lett, amikor már túlnan voltak az ebédelésen és a mosogatást is elvégezte az éppen soros lánya. 

Neki aztán voltak extra kívánalmai és ötletei, példának okáért hol palacsintáért, hol sonkás-hagymás tojásrántottáért ugrasztotta éjnek idején a lányát, mert megkívánta.

Szóval a mamának lett a parizer, ami valami hirtelen jött beszélgetés közben szőrén szálán eltűnt a kosárból. Teri agya a 90. évében is tökéletesen működött, úgyhogy fiatalabbként tökéletesen tudta, hogy bizony megvette, bizony kifizette és bizony, hogy haza is vitte. Ám a parizer nem volt sehol.

Ekkor állított be valami szomszédos ténsasszony, sajnos a nevére már nem emlékszem, és megtudakolta, mit is keres ennyire nagyon, mije veszett oda. 

Persze nem ezért jött, de hogy miért is, az nem része a történetnek.

Teri végül abbahagyta az egész kutakodást, részben, mert a jövevénnyel kellett foglalkoznia, részben, mert tán megsejtette, hogy úgysem fogja megtalálni.

-Biztos elvitte az a rohadt Kun Ilus!-fakadt ki, és ezzel lekerült az egész cécó a napirendről.

Nem úgy a szomszédasszonynak, kinek a fülei jóval túlnyúltak a szavak hallatán a kendője széleinél, és alig várta, hogy sietve, úgyszólván rohanva vihesse a hírt, minden érdekeltnek és persze nem érdekeltnek is.

A Kun Ilus nevezetű asszonyság egyébként semmiben nem különbözött sem a hírvivőtől, sem a Teritől, dolgos, rendes gazdálkodást folytató asszony volt, akiről senki nem gondolta volna álmában sem, hogy lopós lett volna. Ezidáig!!

De a hírt bizony vinni kellett, bár a hírvivő kissé elgondolkodott azon, hogy a Teri, meglehetőst jól szituált postáskisasszony lévén, miért is mond ilyen kemény szót, hogy "rohadt", egy falubelijére, hiszen  nem volt ez szokásában.

Nos, fene tudja ma már, milyen sebességgel is ment szét az "ügy" a faluban, de hogy mindenkihez elért, annyi bizonyos. 

A Kun Ilus vélhetően úgy megsértődött, hogy be sem tette a lábát jó ideig Teriék udvarába, és ez bizonyára így is maradt volna, ha Teri részéről is meg nem neszelődik a dolog, hogy valami nincsen rendben itt a faluban. Csak éppen azt nem tudta, kivel, vagy ha mégis vele lenne, mert ez is sejtődött, akkor meg azt nem,  hogy miért.

Addig-addig nyúlt az egész, mígnem más ügyben, más asszonyság valahogy kiejthetett a száján ezzel kapcsolatban valamit, hogy ő ugyan nem akar semmibe belefolyni, meg hát nem is tudja ebből mennyi az igazság, mennyi nem, de valami parizert emlegetnek folyton, hogy a Kun Ilus ellopta a Teri kosarából.

Arra már nem emlékszem, hogy a Teri nevetett-e, vagy a társa, de bizony elő kellett jönni az igazsággal, ami, mint ahogyan szokásos, olyan egyszerű volt, mint a faék.

Kaptak ugyanis pár hete egy kismacskát, mert saját macskájuk eltűnt, a Kun Ilustól. Aztán valahogy , ma már nem is tudni miért, a macskán rajt ragadt a Kunilus név. Tán nem fordítottak nagy erőfeszítést, és kicsit sem a névadásra, és így lehetett, hogy a macskát e névvel azonosították, és mint majdnem minden macska, hát becsület dolgában Kunilus is  igen megbízhatatlannak bizonyult.

Erre jött rá Teri a szomszédasszonya előtt, kissé mérgesen le is "rohadtozta" a macskát, valamint jogosan gondolta azt is, hogy ő volt a tolvaj. Csupán annyi nem tudódott ki időben, hogy macskáról szól a történet.

Azt már megint nem tudom, elmesélte-e, hogyan lett elsimítva az ügy az igazi Kun Ilussal, de biztosan megtörtént, mert nem mesélte volna el annyiszor, igen jót szórakozva utólag is rajta.

S miként is került az egész most ide, arra csak ebéd után jöttem rá. Elolvastam azt a bőnek nem nevezhető falusi újságot, amelyben többek között iskolai híreket, eredményeket is közzétettek. Mindig meg szoktam nézni ezeket is, mert bár én nem ismerem az itteni gyerekeket, néha-néha egy-egy név ismerős, és be tudom azonosítani, hogy régi hajmáskéri családról van-e szó.

 A megyei atlétikai bajnokságon kislabdadobásból 1. helyezett lett: Kun Dominika.

Tovább »

Vezető tahó a rádióban

Olyan gyanútlanul tudok mosogatni, hogy szinte gondolat sincs a fejemben.  Némi erőfeszítést csupán az okoz, hogy újra és újra átlendítsem magam a tevékenység egyre nehezebben abszolválható feladatsorán. (Erőst foglakoztat a mosogatógép megvételének a kérdése).

Tehát semmiféle előítélettel nem indultam neki annak a riportnak, amit éppen felhangosítottam.  Belekapcsolódván azt sem tudtam, kivel folyik az általam szokásosan hallgatott betelefonálós műsor.

Azt, hogy milyen politikai platformon áll, kb. fél perc alatt megállapítottam, de ebből természetesen számomra még nem következett volna semmi, pláne, hogy egy posztot is írjak róla.

A kellemetlen érzés fokozatosan kerített hatalmába, és legelőször nem is a vita tartalmi kérdései miatt.

Nagyon sokszor hallottam már, és nagyon jellemzőnek tartom azt a "vitastílust", ami arról szól, hogy agyonbeszéljük a másikat. Ne tudjon kérdezni.  Lehetetlenné tenni a közbeszólásokat, a reagálásokat, a következtetések levonását, a részösszefoglalásokat, a visszautalásokat. Amitől végtére is vita a vita. Már ugye, ha az egyáltalán.

A tartalmi része megegyezett a formaival, ferdítések és kiforgatások, az egyedüli igazság szajkózása, a szemszög, a nézőpont mozdíthatatlansága, a kompromisszumokra való teljes képtelenség, a gőg megjelenése folyamatosan, és a felsőbbrendű arrogancia nem titkolt kifejezése.

A riporter mindent megtett e sodrás ellen, és türelme, állhatatossága egy-egy pillanatra kizökkentette a nyilatkozót, hozzáteszem a riporter nem kispályás, országunk legjobbjai között emlegethetjük.

Mindenképpen méltatlan volt a helyzet és a riporter helyzete is, mert főembert nem utasíthatott rendre, bár hogy azt gondolta róla, amit a poszt címének írtam, az is nyilvánvaló volt.

Ami végül engem is feldühített (bár végére jártam a mosogatásnak), hogy Kósa Lajos volt olyan kedves, és bemutatta bunkósága  ékes gyöngyszeméül, ráadásul többszöri kijelentéssel, hogy ő és párttársai nem állhatnak azon a szinten, mint akármelyik vidéki iskolaigazgató. 

Sőt, nem csupán ledegradálta őket, de felruházta ismételten a felemlegetett szakma képviselőit ostobasággal, tudatlansággal, rosszhiszeműséggel, csúnyább kifejezéseket használva.

Hát ilyen egy első ember minálunk, akik emelt látószögénél lejjebb vannak, azok csak mint ostoba igahúzó állatok szerepelnek a felfogásaiban.

Megjegyzem, nem túlságosan szeretem az igazgatókat, kevés köztük az igazán rátermett, a szakmailag kiváló, aki emberileg is jól tudja megélni és jól elhelyezni a vezetői hatalmát abban a közösségben, ahol éppen ő a vezető. Bár a KLIK megjelenése óta e hatalmat jórészt elvonták az igazgatóktól, de továbbra is léteznek olyanok, akik kiskirálynak érzik magukat, míg a többség talán már felmérte, hogy kollégáival együtt jóval többre megy, ha így tesz.

Azt végtelenül gyatrának és szánalmasnak tartom, hogy Kósa úrtól csak ennyi telt a vitaműsorban, agresszió és a vidéki iskolaigazgatók szintjének a felemlegetése.

Két mondás jut utólag erről az eszembe, az egyik: köz.

Ki mivel szánt, azzal arat. 

A másik nem köz, hanem Sörös-féle:

...és ez már jobb nem lesz....

Tovább »

Az éppen soros bűnbakok

A bevándorlók kapcsán mostanában egyre több szó esik a kivándorlókról. Nyilván nem egyenlőségjelet téve közéjük, de a párhuzam mindenkiben akaratlanul is felvetődik. Annál is inkább, mivel jól érezhetően ez az egész bevándorlási "ügy" több, mint maszatos. Ez túl finom kifejezés is, már szóltam egyszer róla, hogy embertelen és aljas, pláne kérdőíveket küldözgetni róla, melyeknek hangneme és nézőpontja egyenesen az elutasítást a gyűlöletet sugallja.

Kezdem azt hinni, sőt ez már nem is annyira hit, hogy a tőlünk elvándorló, kvázi saját véreinket is egyre inkább holmi közutálat lengi be, a magas politika részéről feltétlenül.

Az alapállás, az eleve megbélyegzés, a hibáztatás, a hűtlenség, a "bezzeg és a dehát."

A kimenekültek azok, akiket bezzeg mi kitaníttattunk, a közös adóforintjainkból,  és lám rútul és hálátlanul fordítottak hátat. Nem vállalták be szép hazánk nehézségeit, nem vesznek részt a "nagy, közös" munkában. Bezzeg odakint élik világukat, mekkora keresetekkel és még a Túró Rudi kedvéért sem képesek hazajönni.

Holmi bűnös hazaárulók ők, akiknek bezzeg kint arany életük van és leend, míg mi, akik itt maradtunk, egyre szegényedünk és anyagilag, érzelmileg kifosztottá válunk.

Már többen elmentek, mint 1956-ban, amikor pedig ropogtak a fegyverek...

Nem vitás, hogy az elsőrendű okok között kell keresni azokat a puszta anyagi, megélhetési gondokat, amik kikényszerítették a végletes döntéseket. De tudnunk kell, nem csak és nem csupán erről volt szó. A fizikai lét nehézségeit évek óta tetézi az a szellemi arrogancia (a szellemi fensőségesség nélkül), ami az itthoni élést, a jól élhető országok kategóriájából évek óta kitaszította.

Régen megénekelt dal:

A szót kimondják
ki tudja, ki hogyan érti
A szót leírják
ki tudja, ki mire gondol

A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen
A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen

A szót hallgatják
ki tudja, ki hogyan érti
A szót olvassák
ki tudja, ki mire gondol

A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen
A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen

A szó elrepül
ki tudja, kit hogyan talál
A szó messze száll
ki tudja, hol áll meg végül

A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen
A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen

Hát jó lenne, ha a téboly közepette, némely politikusnak eszébe jutna e dal, bár legtöbbjük tán nem is élt, amikor ezen Bródy már elgondolkodott.

Nem tudom megérteni, már nem is fogom, hogy ennek a rezsimnek miért is anyatejként szolgáló fő tápláléka a gyűlölet, a megosztás, az uszítás. Nem hinném, hogy ezt az iskolában tanulták volna, ők is voltak úttörők, a 12 pontban el nem hangzott egy erre utaló fogadalom sem.

 Nem tudok mást tenni, naponta hibáztatom azokat és mindazokat, akik ennek előidézői, okozói, bármilyen szinten.

Elsősorban, mert egy lelkileg, hangulatilag lepusztult országot hoztak létre, ahol az emberek legfőbb gondja nem a szép családi élet alakítása, fenntartása. Ahol mérgezett médiából naponta mérgezett  gondolatok, sugallatok és szövegek fröcsögnek, nem törődve azok valódiságával, igazságtartalmával.

Családok szakadnak szét, nem jó kedvükben, nem örömmel és nem  a közeli boldog viszontlátás és együtt élés reményében.

Eszükbe sem jut elismerni, hogy nem könnyedén megy el az, aki elmegy, hogy megvárja a legutolsó kényszerítő mozzanatot is, és sokszor olyan nehézségekkel kell megküzdenie lelkileg, amit itthon nem is hinnének el.

Lehet mutogatni, lehet vádaskodni, lehet mindenféle hülye magyarázatot fűzni a munkaerő szabad vándorlásáról, ami európai alapjog. De arra a kérdésre is szeretnék adekvát választ kapni, ha innen úgy magyarázzuk az egyre sokasodó elvándorlást, hogy csupán élnek az eus-jogaikkal, akkor vajon a az osztrákok, a franciák, az olaszok, a németek miért nem élnek ezekkel a jogaikkal?

Miért nem jön ide senki mihozzánk, ugyanúgy tagállam vagyunk, munkaerőpiaccal, csupán menekültek, akiknek egy hő vágyuk van azonnal: továbbutazni nyugat felé.

Azt mondom, jobban tenné mindenki (a rádiós műsorokba betelefonáló elvakult hallgató és igen hazatudatos polgár is),  ha előbb jól kinyitná a szemét, engedné be azt, ami kívül van, akkor tán nem agyból nyilatkozna tudatlanul, ám igen öntudatosan.

Végül azoknak, akiknek még van adu a kezükben arra, hogy alakítsanak így vagy úgy az életükön bármit: Winston Groom örökbecsűjével:

Ha elcseszel valamit, addig tedd, míg fiatal vagy. Minél öregebb leszel, annál nehezebb lesz fölállnod a padlóról.

Folyományom: nem utolsó sorban  pedig örülj még egyet a padlónak, ha még van alattad... a szakadéknál hidd el, nagyságrendekkel jobb.

Tovább »

Kiadatlan levél a pedagógus-minősítések tárgyában

Valóban régen füstölögtem vele, mint alant a dátum is mutatja. Most elolvasván semmi átírni valót nem találok benne. Bizony, ez akkor volt, amikor még nem működött az életpálya-modell és az intézmények saját maguk minősítették (legtöbbször pancser módon) a munkatársaikat.

Ime:

Tisztelt Igazgató Úr!

Elnézését kérem, hogy engedélye nélkül megszólítom, de vegye visszamenőlegesen is figyelembe, hogy én csupán 76,6%-ban vagyok alkalmas munkaerő. Ezáltal nekem több jogom, és lehetőségem van munkahelyi hibákat elkövetni, mint másoknak. Azért írom ezt a levelet, hogy észrevételeket tegyek, írott formában, a munkahelyi pedagógusminősítések tárgyában.

Fontos ez az Ön számára is, nem csak nekem, mert míg én tavaly voltam mérges, Ön tavaly is és az idén is. Ha kellően kiforgatom a számokat, amit miért is ne tennék, megállapíthatjuk, hogy a haragjából is 76,6% ami engem illet, bár tudom, hogy vannak köztünk olyanok, akik ezt több mint 90%-ban csiholják ki Önből.

Sokat gondolkodtam éppen ezért azon, hogyan lehetne a jövőben ennek az évente előtüremkedő kínos dolognak kellemesebb felhangot adni, ha már elejét nem vehetjük, véget pedig nem vethetünk neki. Hosszas megfontolás után rájöttem, nem elég morgolódni, és magunkon kívül mindenki mást okolni, mert az olyan, mint sok monstre parlamenti vita. Sem nem élvezetes, pláne pedig nem vezet sehová. Előterjeszteni, javasolni szükséges, vagy szakszervezeti „blikkfanyelven” valami „penitenciát” átnyújtani Önnek ebben a tárgyban.

Mivel a jelenlevők (sőt a távollevők is!), erről mit sem tudnak, leszögezem, ez ügyben ők legalább 95%-ban ártatlanok. Azért nem 100%-ban, mert ha csak egy észrevételt is tettek, a „Tökéletes Munkatárs” cím nekik is befuccsolt, mi több, saját kezűleg. Ezért a javaslataimat egyedül fogalmaztam meg, tehát a felelősség is (persze csak 76,6%-ban) egyedül az enyém.

A minősítési folyamat tárgyában benyújtott újszerű javaslataim tehát a következők:

1.    A minősítés folyamata ne 1 év legyen, hiszen az olyan hosszú idő, ki a fene emlékszik már arra, májusban-júniusban, hogy hányadik osztályt is kapott szeptemberben, és milyen tantárgyakat tanított. Javaslom a napi minősítések bevezetését és ennek alkalmazását. Pont úgy, mint a matematikai monoton műveletek tulajdonságai (ld. matematika kompetencia helyi tanterv a 3-4. osztályban), azaz, ha valaki 1 napig kiválóan végzi a munkáját, a monotonitás törvényszerűségei szerint egész évben így fogja tenni, tehát felesleges a munkatársakat ezen az 1 alkalmon kívül ezzel zaklatni. Sajnos az nem zárható ki teljes biztonsággal, hogy azon az 1 napon a vizsgált munkatárs valamelyikének éppen ne legyen rossz napja, s ebből következően lesz egy egész „szar” éve. De kompenzálni lehet ezt egy minimális 85%-os szinten, amit rögzítve végül is csak 15%-ot bukik el abban az évben, ami nem mondható kifejezetten gyenge eredménynek.

2.    A minősítés tartalmát a jelenlegi –túlnyomórészt szakmai- követelmények mellett sürgősen ki kell egészíteni olyan további megkerülhetetlen kritériumokkal, amelyek fontossága régen túlnőtt a szakmai területeken.

Javaslom tehát a következőket pótlólag beemelni:

a)    Tud-e az illető vizsgált pedagógus, kapásból legalább 10 viccet bedobni alkalmanként, oldandó a munkahelyi vitákat és a szülőkkel való feszültségeket (ha favicc, akkor elegendő ennek a fele is).

b)    Hányszor és milyen minőségű süteményt sütött, különösen fontos, és rémesen hosszú értekezletekre. (Ha többfélét is sütött, az beszámít akkor, ha különben nem voltak finomak!)

c)    Milyen rendet tart a tanáriban az asztalán, vagy a fiókjában. (vagy ha nem, mennyi idő alatt képes előkotorni a tőle kért sürgős-aktuális iratokat)

d)    Hányszor szólal fel alkotó módon, olyan értekezleteken, ahol külső meghívottak is jelen vannak (pl: képviselők, polgármester, szülők, szakmai- és sportegyesületek, karitatív szervezetek, történelmi és nem történelmi egyházak képviselői és egy db. esélyegyenlőségi szakértő), ha nem szólal fel, mennyire alszik csendesen.

e)    Mennyiben képes, az oktatásügy jelenlegi és történelmi, hagyományos piros-fehér-zöld színben bukdácsoló helyzetét egyértelműsíteni rózsaszínű formátumban. (Ha csak rózsaszínűbb, de még nem teljesen, már az is elfogadható, de csak 80% alatt).

Végül:

Jelen beadványomat kérem komolyan figyelembe venni a munkahelyi minősítések további finomításakor, és még feltétlenül azt is, hogy akár elfogadják, akár nem, és semmisnek tekintik, azért lehetséges, hogy éppen 76,6%-ban mégis igazam van.

                                                                                  Mély tisztelettel:

                                                                                              egy ALKALMAS munkaerő

XXXXXXX, 2011. június 24.

Utóirat?

Azt szokás mondani, aki közel van a tűzhöz, az melegszik, legalábbis télen, és aki messze van, az befürdik. A 30 fokra való tekintettel én most mégis inkább benne lennék a vízben, addig biztosan, míg ki nem húznak belőle.

Tovább »

Sasinak 60. évére

Kínrímek, de szeretettel

Hamar múlik el az élet,

lepkeszárnyon illan.

Mire az ember ráébred,

már hatvanon is túl van.

A bor zamatát az eltelt

idő érleli,

a nő életét múló kora,

széppé,  teljessé teszi.

Becsülj meg minden percet, örömet ha

hoz,

Örülj családnak, víg gyerekseregnek,

ki véled időt és játékot

oszt.

Ne bánd hát gyűlő ráncaid,

csak előre tovább és bátran!

Veled tartunk mi -léha társaid,

töltsük mind együtt, mi hátra van!

Nos, a legtöbb figyelmes elemző ronggyá buktatná e faragványt, ám úgy véltem, képeslap hátulján készen
vett idézetek helyett, e mesterinek közel sem  nevezhető de szívből jövő pár sor gratulációként tán megteszi.

Isten éltessen, erőben, jó kedvben, s ha azt mondjuk, na eddig még nem is volt olyan rossz, hát legyen akkor  továbbra is így, és ne számoljuk  a hosszt!

Tovább »

Tavasz a temetőkben

Életem jó részét anélkül éltem, hogy temetőkbe jártam volna. Igaz, sokáig szerencsére nem is volt miért, kiért. Sokáig nem is éltem itt, ahol rokonaim alusszák álmukat.

De ez nem helyi kérdés, már jó ideje tudom.  Ahogyan bizonyos ételekre, gondolatokra meg kell érnie az embernek, úgy arra is, hogy a temetőbe járást, ne temetőbe járásként érezze, mert valóban nem is az.

Abban az értelemben nálam bizonyára nem, hogy nem tartom a mai napig sem elsőrendű fontosságúnak az örökös locsolgatást, kapálást. Vannak, kik mindig mennek, ám valahol mégis felszínes az egész, marad a "mezőgazdasági" munka, mint temetői kötelesség.

Persze nyilván elvégzem az aktuális teendőket, mikor mit. Lehordom a sírokról az ősszel kirakott száraz koszorúkat, a koszlott mécsestartókat, megszüntetem az elhagyatottság látszatát.

Tegnap virágért mentünk, ültettem kis színt adó virágokat a  sírokra.

Nem állok meg sírdogálni, de jó elgondolkodni, miközben csendben szöszmötölök.

Sokan vannak már a temetőkben, és azt hiszem, ma jutott eszembe először, ha már én sem leszek, ezek a sírok valóban és véglegesen elhagyatottakká válnak. Jó érzés tudni azt, hogy én még látom az arcukat magam előtt, hallom a hangjukat, fel tudok idézni sok-sok velük kapcsolatos  történetet is.

Jó pár évvel ezelőtt, amikor még vagy 30-40 évvel is fiatalabb voltam, erről egészen másként gondolkodtam. Nem hittem a temetőkben, nem tartottam fontosnak azt, ki hol nyugszik és egyáltalán kell-e hely, hogy  nyugodjon valahol.

A szétszórásban hittem, vagy bármi másban, nem a hagyományokban. Azóta megtapasztaltuk már személyesen is azt, milyen, ha valaki valóban nyom nélkül "száll el", vagy a rémes új szokás szerint, földbe sem kerül.

A halottaknak a halottak között van a helyük, és ez a hely, a mi kultúránkban a temető. Ha ott vagyunk, emlékezhetünk, letehetünk egy szál virágot, de nem ez a legfőbb motívum. Inkább az, hogy jussunk és kerüljünk bármerre is, a gondolatainkban tudjuk, látjuk azt a helyet, ahol családtagjaink immár örök békében pihennek. Nem muszáj odamenni, de muszáj valamiféle végső kapcsolatot ilyen módon érezni. 

Materiális világba születtünk, abban élünk és gondoljunk bármit, higgyünk bármiben, az agyunk maga is matéria, a megfoghatót, az elképzelhetőt képes befogadni. Az egyik legnehezebb dolog elfogadni, átélni azt, hogy van hely, létezik olyan esemény, ami megfoghatatlanul száll el, hullik ki kezeinkből.

Talán ezen segít ez a hagyomány, hogy mégis itt van, mert tudom, hogy hol van. Akkor is, ha ezek a sírok már valójában nem azokat az élő pillanatokat őrzik, amelyekre mi emlékezünk. Pótlék, mondanák rá sokan, a másképpen gondolkodók. Igaz. Ez valóban már csak pótlék lehet, de minden emlék az, egy múltbéli esemény, pillanat lenyomata.

Nem kell róla többet gondolni, mint amennyit valójában jelent. De kevesebbet gondolni róla, azt hiszem, sőt már egy ideje tudom is, hogy hiba.

A katonai temető szovjet emlékműve. Csúnyán levágták a tuját, így láthatóvá vált, hogy a kerítését le kellene festeni.

 Egyik oldalon az első világháborús katonai sírok, vannak németek, hadifogoly olaszok is tán, másik oldalon második világháborús szovjet sírok.

 A hagyományos temetkezési helyek az itt eltemetett magyar katonák és családtagjaik sírjai.

 Apu sírja, kicsit gazoltam, kapálgattam, öntöztem, visszahoztam a vázatartó belsejét, kivettem a műanyag palackot.

Apai nagyszüleim nyughelye, földet cseréltem a virágtartóban és ültetem két virágot, ahogyan szoktam.

 A református temető látképe, eldobáltam még megmaradt két koszorút, ez a temető alsó fele.

 Szép tujasor között jön az utolsó útja annak, akit a ravatalozóból kísérnek  a végső nyughelyére.

 Anyai dédszüleim szülei, ezt a sírt nem én gondozom, mert közös a két fiútestvéré és az utóbbinak itt él még a lánya.

 Anyai ágon ükszüléim, jelenleg az ő házukban élek. Mindig járkálok a stabil betonlapon és mindig eszembe is jutnak, bár őket csak képről ismerem és Teri néni emlékeiből.

 Teri néni sírjára most büdöske jutott, kis és nem szándékos összecsengéssel.

 Nem tudom, hogy ki rakta a margarétapalántát. de meglocsoltam, anyai nagyszüleim sírja előtt. Klárinak még nem hoztam semmit, évelőt szeretnék. Ki kell találnom olyant, ami bírja is majd és nem is lopják el.

 Kell keresnem végre egy sírköves palit, akivel felvésetem a feliratot.

Tavalyi kicsi árvácska mostoha körülmények között kikelt virágja.  Az élet jelen van.

• A halottak nem látnak, nem hallanak és nem gondolkodnak (Prédikátor 9:5)

Tovább »

One man show

Ez aztán nagy pech volt, úri nélküli muri.  Annyiszor sikerült már lebeszélnem magam arról, hogy kimondjam, amit gondolok, hogy az élettel együtt  a magammal hozott fix mennyiségű tűrés-indexet úgy tűnik, elhasználtam.

Ebből tegnap az sült ki, hogy kimondódott az őszinteség, és nem jutott szóhoz ez egyszer a mellébeszélés, pedig tudja fél és egész családom, hogy mellébeszélésben mindig is profi módon jó szoktam lenni.

Érlelődött egyébként hónapok (vagy évek) óta, és csak én tudom, hogy ez sem szándékos, sem előre eltervezett nem volt. Annyi volt, hogy gondoltam, ciki lesz, de sikerült a bekövetkezendő majdani részleteket elhessegetni magam elől is.

Nos, a szülői értekezletről: tegnap zajlott le, és felrúgván ki tudja mennyi éves hagyományt, nem tanítottam be a szokásos, könnyes megható Anyák napi műsort. Nem is emlékszem, hogy tettem volna ilyent, mindig megtartottam, még ha összeszorított fogakkal, akkor is. (Az utóbbi időkben fogam már kevésbé strapabíró lévén, tán inkább a szám habzott csöndesen.)

Az idén már sem habbal, sem fogakkal, vagy nélküle, nem bírtam rávenni magam az ismételt megalkuvásokra.

Jó, tudom, hogy minden, mindennel összefügg, és mindegy is, mi az utolsó csepp a pohárban, de ez önmagában is sérelmes volt nekem már hosszú évek óta. 

Egyrészt azért, mert mindenki tudja, nem kis munka és idő, amíg az ember pl: 34. alkalommal is összekapar valami "újnak számító" műsort és betanítja a csapattal. 

Másrészt folyamatosan igyekszik arra nevelni az egyre lazább, közvetlenebb és sokszor tiszteletlen gyerekhadat, hogy tiszteld és szeresd az édesanyádat. Egyrészt, mert szülőd, másrészt, mert minden felnőttet tisztelned illene, harmadrészt pedig, bármennyire is elharapózott ez a trend, édesanyád nem a cseléded, és soha nem is kellene, hogy ezt gondold róla.

Sajnos, ezt egyre nehezebb elérnem, ebből következően, egyre inkább, velem is úgy tárgyal a mostani 9 éves palánta, mintha én lennék a szolga, akinek kötelessége van, de a szavára adni, vagy megfogadni  azt, nem sürgős dolog.

Következő problémahalmazt azok a szülők jelentik már valóban hosszú évek óta, akik nem ballagnak el egy alkalommal sem szülői értekezletre, fogadóórára, kivéve, az Anyák napi ünnepséget, ahol fessen, csinosan megjelennek és meghatottan, könnyezve ünneplik azt az anyaságukat, aminek bizonyítékát ezen az egy alkalmon kívül évről-évre nem adják.

Miért is kellene ezt végignéznem és miért is bosszankodjak ezen?  

Én teszem ezt lehetővé nekik, hát akkor magamnak köszönhetem a dühömet is ezért.

S hogy a szórásból a pedagógus se maradjon ki, azaz én, hát a harmadik nyomós okom bizony az, és ez is évek óta, hogy mióta én itt dolgozom (ennek 7. éve), azóta egy szál virágot, egy köszönő szót nem kaptam Pedagógusnap alkalmából. Azaz, létezik Gyereknap, s akkor menjek szórakoztatni segíteni, hogy legyen program. Létezik Anyák napja, készítsem a műsort feszt. S amikor mindezt meg lehetne köszönni, amikor  a gyerek a szülőjétől látná, a példán keresztül, hogy becsüld a tanítódat, és légy hálás, amiért naponta okít és nevel, akkor megbicsaklik az egész és csak magunkat okolhatjuk, ha mindezt szó nélkül hagyjuk és évről-évre keserűen, de lenyeljük.

Szóval nem ezzel kezdtem én azért, hanem egy szokásos  normális szülői értekezlettel. Igaz, a felütést megadtam, hogy nem témája az értekezletnek, de ha kíváncsiak rá, elmondom, hová tűnt az idén az Anyák napja. 

Nos, elmondhattam, és megfigyelhettem a reakciókat, az arckifejezéseket. Nem láttam dühöt, mérget, csalódást, negatív dolgokat. Döbbenetet láttam, bólogatást, meglepődést, tanácstalanságot, szóval amúgy ledermedtek rendesen.

Elmondtam, hogy legyenek vele tisztában, ezzel én nem fehér holló vagyok, mert minden kollégám így érez, és ezt el is mondja. A különbség csak annyi, hogy ők kizárólag egymás közt,  a tanáriban.

Elmondtam, hogy tudom, hogy ez a munkám, és ezért mi fizetést kapunk, de nem lehet csupán a fizetésért dolgozni, a lélek száll el a munkából és unott, lélektelen, kiégett pedagógus lesz lassan mindenkiből, mert társadalmi helyzetünk olyan, hogy csak az nem rúg belénk egyet, aki véletlenül ezt elvéti.

Hát így történt, ami kimondódott, most már bizony kint is van, leszen a híre akárhogy is.  Csak most már nem kérem a virágot Pedagógusnapra sem, mert ha nem jött önként, jó szívvel és odafigyelésből, hát így utólag nyomásra és figyelmeztetésre már többé nem is lesz az igazi. A keserűség megmarad, részemről már mindenképpen, és a szülők részéről is, mert nem átallottam szemükre hányni azt, ami eddig az eszükbe sem jutott.

Tovább »

Nem konzultálok, de semmiről

Az Orbán-féle konzultáció blöff. Álnok, hamis, gonosz. Megvan a célja vele, nem segítek, még az elolvasása is részesévé tenne. Gyűlöletkeltésre, alantas érzelmekre gerjeszt, az emberekben lakozó galád hajlamokra épít. Fel sem fogja, mennyire szégyenletes, kirekesztésre és gyűlöletre uszítani akkor, amikor más európai ország összeül és együtt töri a fejét a menekültkérdés valamiféle humánus megoldásán.
Munkatáborokkal példálózni több, mint rémisztő, igazi Jobbikos duma, nyilvánvalóan oda is készült.

Bárki, aki azt hiszi, kíváncsi ő akárki véleményére is, téved. Senki véleménye, senki javaslata nem érdekli. (Kivéve régen Simicskát és most egy ideig Habonyt).  Csak olyan kérdések érdeklik, amiket ő tehet fel és csak azokat a válaszokat karja hallani, amelyeket ő fogalmazott meg előre.

Orbán bizonyos kérdésekben konzultál, más kérdésekben egyeztetni sem hajlandó, sőt titkosít 30 évre. 

Mi végre is a mostani kérdéssor és az ezért ablakon kilapátolt 1 milliárd?

Jó, ha mindenki feltenné magának ezeket a kérdéseket és nem töltené azzal a tiszta idejét, hogy ilyen sárdagasztást végezzen vezényszóra.

Nos, szabadság van ebben is, Orbán feneke pedig mindig tisztára lesz nyalva, van még elegendő ember  idióta ebben a nyomorúságos országban.

Tovább »