2017. április 19.

Anglia

Merőben más élmény volt, ez nem tagadható. Kezdve azzal, hogy nem a szokásos autós túra volt, hanem végre berepültük magunkat. Ennek következménye, hogy jelenleg is a jobb fülem nullás, abszolút nem hallok vele. De legalább nem fáj. Ez is valami, aztán pedig reménykedem, hogy nem marad végleg így.

Nagyon szép időben indultunk, meleg is volt, s végre igazán élvezhettem egy repülőgép brutál nekifutását a betonon. Ezt visszafelé is megtettem, legszívesebben mindig csak felszállnék. 
Késve indultunk, úgyhogy kissé gyűröttnek éreztem már magam, mire Andrisékhoz értünk.  Évi azonnal a kezembe nyomta Danit, és ez szerencsére a kint létünk alatt igen sokszor így is volt.
Jól elhelyezkedtünk és bár a lakás valóban kicsi,  erre a rövid időre bennünket nem zavart egyáltalán.  Főként, hogy pénteken már indultunk is le a farmra, s egészen hétfőig ott is maradtunk, mint később kiderült igen maximális kényelemben.

Odafelé menet megálltunk egy útba eső pubban, és grillételeket ettünk. Ezek az angolok valóban mesterien készítik a steaket.

Nagyon klassz, tágas házat bocsátottak a rendelkezésünkre, minden igénynek megfelelt. (Összesen egy plédet hiányoltam az esti tévézéskor.). Esténként A mi kis falunk című 8 részes magyar minisorozattal "etettük" magunkat, és mondhatom, kiválóan szórakoztunk rajta. Pedig magyarr...!!!





Aképen a közelebbi házban volt a szállásunk, a távolabbi ház már egy másik kiadható önálló lak volt.


Papával külön ágyas szobát választottuk, volt külön kis fürdőrész hozzá. Nekünk bőven elegendő is volt. Bár kellett 2 nap, míg megszoktuk a kissé puhán rugózó  matracokat.



Reggelente a konyhában parádésan kávéztunk és reggeliztünk. Remekül éreztük itt magunkat.
Tovább »

2017. április 10.

Újra egy tető

Már nem is tudom, de örökké faanyagot veszek. Lassan, mint a cipőboltba, úgy járunk a gerendákért. S ez már a 9. éve. Kellett a házra az új tető, igaz, ott csak 2 gerenda lett kicserélve, meg a tetőlécek. Aztán jött az egész pergola, majd nem sokára követte a tüzelőtároló komplett tetőszerkezete, ami szerintem a legszebbre sikerült. S most?? Csak egy kis autóbeállót akartam, s leszen belőle, akár egy római vízvezeték-szerű tetőszerkezet.  Biztos, hogy jó lesz, és örülök is, de annak is, hogy ezennel elértünk a beépíthetőség maximális határáig.
Ugyan itt motoszkál...valahol hátul még, hogy a wellnesst keríteni kell a kutyák elől, és mivel nyártól ösztöndíjas leszek (persze...ez nem nyugalom kérdése, tehát vessük is el a nyugellátás címszót), s mi másról is szólhat ez az állami ösztönzés, mint egy meglehetősen tevékeny életszakasz kialakításáról.
Ennek érdekében újólag beneveznék egy kerti üvegház létrehozásába, de nem olyan kúszó-mászó jelleggel, hanem állva és tálcamagasságban matatni a növényeket, jó hasznosan. Az pedig megint csak faanyag kérdése lesz.
De esküszöm, több vágyam már nincsen is!!!


Hát nem ugrik be róla a római vízvezeték?  Itt ez polikarbonát lappal lesz befedve, így a világosság maradna is.

Ezek a tetőlécek csak rá lettek dobálva demonstrálva a majdani tető lejtését.


Stabil tartószerkezet, egyrészt a falba vájva, másrészt pedig a kőkerítésbe.


Az első szarufa a 10-ből stabilan a helyére került.



Ácsolás, és ácsolás, mást sem csináltak, csak méreteztek, rajzot olvastak, fúrtak és véstek, míg az egymásba illesztendő idomok kialakultak.




Tovább »

2017. április 7.

Végigtúra 780 km-en

Így van ez, ha az ember logikusan tömbösíteni akar. Kénytelen, mert az idő is kevés, a pénz is, úgyhogy igazán klassz kerülővel mentünk el 2 hete Szerencsre. Keresztelőre voltunk hivatalosak, ezzel semmi gond nem volt, örültünk is, hogy mehetünk. De Erzsikéhez is menni kellett, mert szólt, hogy a mocsári hibiszkuszokat, amiket tavaly kértem, átvitte hozzá a kertész.
No, akkor Szolnok felé megyünk Miskolc utánra...szólt a verdiktünk és úgy is lett.
M7 és M0, majd 4-es út és a szokásos mellékutak rémsége után rendben megérkeztünk Nagykörüre.  Szeretek odamenni, nagyon hangulatos a falu és az sem mindegy, hogy mondhatni őszülő fejjel (ha lenne), kötöttem szívbéli barátságot a Tiszával.
Erzsike nekem nem barátnőm, igazából nem tudom besorolni, bár azt sem tudom, miért is kellene. Nagyon kellemesen érzem magam vele, jókat beszélgetünk és abszolút nem megyünk egymás agyára.
Ezt J. is így érzi, tehát morgás nélkül vezette le a hatalmas kitérőt.
Így hát kis ebéd és kávé után "végigélveztük a 34-es és 33-mas másodrangú főutak alföldi borzalmait, míg átértünk a szintén másodrangú 37-es útra, ami maga volt a sztráda. S miért? Egyszerű, az már BAZ megyében volt, azaz nem az Alföldön. Megállapítottuk, aki a Tiszán túl él, az egyszerűen már utakat sem érdemel.

Végül Szerencs:



Valami  nagyszerű volt, hogy mozgássérültnek kialakított szobánk volt. Komolyan! A szoba az átlagnál tágasabb volt, csak a WC-ről nekem nem ért le a lábam. Olyan kislányos érzés volt. (J. szerint röhejes..). Nem beszélve arról az ülőkéről, amit ráapplikáltak, nem odavaló mérettel és vásári mintával...Aztán lehetett volna ülve is zuhanyozni, de végül nem tettük. Babonásak vagyunk kissé.

 Viszont megelégedésemre szolgált, hogy van végre egy tükör a csap felett, amiben tuti, hogy látom magamat, nem kell lábujjhegyen pipiskednem hozzá.

 Másnap a reggeli fényeknél megszemléltem a növényzetet, s annyira szörnyű látvány volt az összes száradó, kínlódó jószág, hogy fél óráig hordtam rájuk a vizet. Bosszúból majdnem meglovasítottam a kis cikászukat, gondolván, hogy ezt aztán végképp meg sem érdemlik. Aztán egyéb okokból becsületes maradtam.
Végül becserkésztük ezt a kislányt is, aki szintén nem volt egy ijedős, bizalmatlan baba, helyes, barátságos kis portéka, szüleivel együtt.


Azután a hazafelé úton is tudtunk egy igen jó programot még felfűzni erre az egy nyomorult útra: meglátogattuk Gabi bácsiéket, és utólag is mondhatom, hogy igen jól tettük.
Természetesen hétfőn pedig tiszta zombi voltam az iskolában.
Tovább »

2017. március 31.

További épülés...még mindig!!

Egyszer azért talán már elfogy, legalábbis úgy gondolom, több tetőt már nem fogunk építeni. Hacsak az istállóé le nem rogy, mert az jelenleg a legroggyantabb. De ez még nem az a tetőanyag.


Amúgy is régen volt már, hogy ennyire méretes autó zúdul az udvarunkba.



 Eléggé jó közel van az autó és az ereszcsatorna. Tök sötét lett a házban, mikor ez beállt.

 Aztán a csalódás, amikor megláttam, hogy ezért fizettem ki egy rahedli lozsót??????
 Hát persze hosszúnak hosszú. De az éppen nem látszott az autóban.




Tovább »

2017. március 30.

Utolsó HIN

Azaz utolsó Horváth István Napok, amit eltöltök a suliban. A göllei iskolában hiába ágáltam, nem vették fel Fekete István nevét. Pedig hányszor jött úgy levél, hogy ezen a néven címezték. Mi máshogy is neveződne egy iskola Göllén?
Hát sehogy sem neveződött. Egyszerűen megmaradt Körzeti Általános Iskolának. Végül aztán az sem lett, mert megszüntette az önkormányzat.
Itt Péten Horváth István az első igazgató volt, még J-t is megdolgozta párszor. Amikor idekerültem, már nyugdíjas volt, hetente pár alkalommal  bejárt még 1-2 órát megtartani. Emlékszem is rá, határozott ember volt. Aztán, amikor már régen Fonóban voltam, kaptam meghívót, mint ahogyan mindenki, aki valamikor tanított a suliban, hogy felvette az intézmény első igazgatója nevét. El is jöttem az ünnepélyre, a névadásra.
Tehát a Horváth István Napok már hagyományosan mindig áprilisban zajlanak, és most a végén, mert ez valami kerek évforduló, újra lesz zárásként kulturális bemutató is a Közösségi Házban.

Erre persze készülni is kellett, s mint utolsó lehetőség, betanítottam kolléganőmmel karöltve egy igazi amcsi country linea táncot. Jól megbambultam a lépéseket, csak azokat kivéve, amiket ezek a táncképzetlen elsősök is ki tudnak lépni, anélkül, hogy orra esnének....na persze az, hogy egyszerre menjen, az valami lila elképzelés volt.
A linea-tánc, mint neve is mutatja, egy sorban, egymás mellett való mozgás, nincsen benne páros, összekapaszkodós rész.



 Persze ez a zene túl gyors, bár pont az első manőver a sarkon való lábfejforgatás már megy is. Meg még pár lépés is, szóval alakul.
De először zene kellett és nagyon örültem, amikor magyarul találtam egy jó feldolgozást:





Már jó ideje erre ropjuk, aztán persze izgatott, a dal eredetije is, míg végül feltúrtam. Jobb, mint a magyar, de nehezebb lenne rá táncolni, meg amúgy is, hát legyen érthető.


Az öltözet persze farmer, akinek van csizmája, felveszi, gyanítom többen lesznek bakancsosok. Kockás ing, van minden fiúnak kalapja, ilyen cowboyos, és ma túrtam a lomis Gyulánál zöld szatén ágyneműt, amiből kitelik mindenkinek a nyakába egy-egy zöld nyakkendő is, hogy legyen rajtuk valami egyforma.

Hát, majd kiderül, jó szoros lesz, mert 12-én még javában műsorozok velük, másnap pedig már repülök is. (Ki tudja honnan?...hehe...Angliába)
Tovább »

2017. február 28.

Megint Oscar és környéke

Nem voltam érdekelt az idén, ami annyit jelent, hogy sem filmnek, sem színésznek nem szurkoltam. Ilyenre pedig nem is emlékszem!!
Arra viszont igen, hogy volt  valamikor egy elmélkedésem a színésznők odaillő, vagy nem odaillő ruhakreációiról. Tehát ez a téma is kilőve. S nem is jutott volna eszembe ez a bizonyos frizuratéma, ha nem mindig Vajna Timit látom a fészen, eszelős ruhákban, pazar kiegészítőkkel és lógó hajjal.

Erre indultam be az idén és meglátásom az volt, hogy páran azt hiszik, mondom hiszik csak, hogy a hanyagul feltűzött, vagy összefogott haj, az egyenlő a frizurával.

Nos lehet szemlélődni, nem az összes van itt, csak pár mintadarab:

Szóval pucér nyak és mellkas és pucér homlok, az összhang eléggé sivár.

A megmostam és most kész is fazon

Átszaladtam a boltba, aztán felvettem a rucit és a hajamat így felejtettem.

Kicsit lazán főnöztem, kifésülés után  már nem maradt idő több.

Mit akartok? Pongyolához ébredős haj dukál.

A középen elválasztott dögunalom

Nagyon híres vagyok és jól karbantartott 60-as. nem is a hajam a lényeg!

Tehát sorolhatnám még tovább (hovatovább!!) a műremekeket, de azért hoztam pihenésnek a végére olyanokat is, akik egy ilyen esemény okán, képesek ügyelni a korántsem apró részletekre:

Tünemény, a nő is, a haja is, a ruha is. Tökéletes.

Úgyszintén. Bár őt nem ekkora bozonttal szoktuk látni, nyilvánvaló, hogy a ruha adta az ötletet.  


Hibázni még őt sem láttam, sem kibontott hajjal, sem szorosabb frizurával.

Nos, összesen ennyi, zansásítva és röviden. Mert az bizony más, amikor én megyek reggel a suliba és bizony csütörtök táján már testben, lélekben és hajban is zilált vagyok. Na de hol vagyok én egy sztárhoz képest, és egy Oscar-díj kaliberű megjelenéshez. Legfeljebb egyszer mégis megpályázom, a nagyérdemű pedig elmondhatja majd: Nofene!!


Tovább »

2017. január 18.

Utazók

Nos, hm. Nem az első eset és nem is az utolsó, amikor azt mondom, hogy egyrészt...másrészt. De nem kell elkapkodni itt semmit, végtére is éppen azokat a filmeket kedvelem, amelyek nem túlságosan egyértelműek. Már nem feltétlenül a film, az is lehet persze, hanem az én tetszési indexem.
Szokásomtól eltérően, most minden fellelhetőt megnéztem, elolvastam a film előtt, úgyhogy jó pár fanyalgó kritikával a zsebemben érkeztem a vetítésre. Ebben benne voltak egyébként az adott részre vonatkozó negatívumok is, amit így már nem én vettem észre, noha mindez nem  befolyásolt túlságosan engem.
Kevés műfajra mondhatom, hogy a témában jó vagyok, a sci-fit zsenge koromtól gyakorlom és most elárulok egy titkot is. Olyasvalakivel állnak szemben itt ezen az oldalon, akinek a Galaktika magazin 1. 2. 3. stb száma megvan, a klasszikusokat benyaltam idejében (Vagy 55 éve...hehe)
Másrészt az előbbiek persze részben megkérdőjelezik is a véleményemet, mivel a mai generáció nézőpontja és igénye valószínűleg egyre távolabb kerül az enyémtől.
Ezen azt értem pl. hogy a régi filmeket, amelyeket bár nem 100 éve készítettek, hanem mondjuk 30 éve, már én is túl lassúnak, vontatottnak érzek. A múlt héten megnéztük a Volt egyszer egy vadnyugat c. western klasszikust. Nem véletlenül lett klasszikus, ezen semmi vita nem lehet. De a film végén azt mondtam, hogy ennyi néma nézést nem mostanában láttam. Megvolt persze ennek a dramaturgiai jelentősége, mégis a mai ember ehhez már máshogy viszonyul.
Ezzel csak azt akartam mondani, hogy nem biztos, hogy feltétlenül baj az, ha a film nem a végletekig feszes, és egyik akcióból zuhanunk a másikba...gondolkodási lehetőségek nélkül. Nota bene: ha valakinek erre van igénye, hát neki az a jó film.
Az első észrevételem, hogy bűnt követ el az, aki ezt a filmet otthon a kis tv képernyőjén akarja élvezni....akármekkora is a Tv-je. Nagyon szép képek vannak a filmben, az Univerzum minden photoshop nélkül is gyönyörű, én órákig elnéztem volna, film nélkül is.
Nagyon élveztem az űrhajót, egészen különleges tervezésű, formájú, kecses jószág, ahogy forog, szinte egy élőlény. A Star Trek USS Enterprise, vagy  a Voyager is tömör, drumzsi hajó ehhez a légies Avalonhoz képest. Belülről is élvezetes,  egyébként is szeretem ezeket a futurisztikus technikai jövőszerkentyűket, mindegy, milyen célt szolgálnak. Aztán kissé bánatosan néztem a főhőst, amikor minden fellelhető eszközzel próbálja felaprítani, kicsit ősemberi erőfeszítéseket téve.
Egyébként több film is beugrott....nem a plágiumvádat akarom ezzel felemlíteni, mivel azonban elég sok filmet nézek, hát nyilván vak tyúk is talál szemet. A legelső film, a Számkivetett, Tom Hanks bozontos-szakállas arcával, szinte megegyezett a fazonírozás itt is. Hát mi más is lehetett volna ez a hapek is, mint egy hajótörött, noha a hajója (kezdetben, amikor még szakálla volt), alig volt törött és a sziget fogalmával is megegyezett.
A következő a Titanic-jelenet, a "bízzál bennem!..része. Nem mondom tovább, felismerhető.
Aztán jött a Mars mentőakció, a rövidebb kötéllel, hogy ne tudjuk elérni az űrben sodródót. Ott halál lett a vége...
A Prométheuszban volt hasonló komplex orvosi kabin, ahol a csaj kivetette a növekvő férget magából, itt is jó szolgálatot tett.
A Halálhajó (Event Horizont) c. film bemutatta, milyen a tűz a súlytalanság állapotában. Itt a súlytalanság állapotában lévő víz sem bizonyul barátságosnak. (Mellesleg az uszoda pazar, főként a kilátás miatt.)
A film első részében egyedül van a főhős, ebbe J. belealudt kissé, nyilván ez a film nem egy Gravitáció-típusú alkotás, ahol Sandra Bullock egyedül legyőzi az összes akadályt, olyan vehemenciával, hogy alig kapunk közben levegőt.
Arra lehet készülni, hogy itt párszor levegőzünk, de hangsúlyozom, ez engem nem zavart....nézelődtem, mert közben volt mit.
A mixer nagyon jó választás volt, mindig felvillanyozott a megjelenése, áradt belőle valami örökös, el nem múló magabiztosság és kedvesség. Pihentető figura. (S hiszékeny is persze, mert az emberi igazmondást nem feltétlenül úgy értelmezi, ahogyan egy ember.)
A szereplők jók. A Jimet játszó srácot még azt hiszem nem láttam másban, de örültem is neki, nem kötöttem semmihez. Jeniffer Lawence nyíl nélkül volt itt, belefért a "tökös csaj" szerepkörébe, különösen a film vége felé.
Egyébként a fanyalgóknak mondanám: egy jóval több szereplős filmet csinálni, több helyszínen, az nem kunszt. De mindössze 4 szereplővel, mindig ugyanazon a helyszínen úgy filmet csinálni, hogy felvegye a versenyt ilyen hátránnyal, hát az kunszt. Sandra Bullock megtette George Clooney 10 perces segítségével. Ez a film nem olyan feszes, mondanám, kicsit tehetségtelenebb valószínűleg, mégis van érdeme.
Féltem a vége felé közeledve, nem a szereplők élete miatt, hanem azért, vajon milyen befejezés fog ehhez a felvezetett történethez úgy illeszkedni, hogy ne legyen túl tragikus (mer' akkor hol van a kicsengése az ember nagyszerű útjáról a Kozmoszban), de még inkább ne legyen szirupos, mert a boldogan éltek-míg meg nem haltak, nagyon nem vágott volna ide.
Nos, kibékültem a végével, különösen a látvánnyal. Meglepetés volt és ilyen értelemben nekem happy end.



Tovább »

2016. november 27.

8 óra Tolsztojjal

Már most látom, mire megyek, ha valóban elér a nyugdíj közeledő szele. Olvashatnak itt bőven olvasmányos dolgokat, már, ha lesz egyáltalán, kinek erre ideje lesz szánva.
Tehát, jött egy valahonnani fuvallat, hogy nekem újra meg kell néznem azt, amit igen sajnálatos módon el sem olvastam. Szégyenkezhetek itt napestig, de bizony az orosz írók jó része kimaradt nekem a kötelezőkön kívül és még pár önszorgalomból felkutatott könyv híján.
Pedig olvasni szeretek, ma is és faltam is a könyveket rendesen,..most már azért ez a módjával kategóriába került. Ám a filmeket töretlenül nézem és kutatom is, így került látószögbe a Háború és béke. Emlékeim szerint az orosz változatot láttam igen régen, az amerikai koprodukciót nem. 
Tehát nagy levegővel (és letöltvén), nekifeküdtem (szinte szó szerint), Bondarcsuk filmjének, ami tulajdonképpen 4 nem rövid film. A 60-as években forgatták, külön-külön a 4 epizódot, több éven keresztül és 4 bemutatóval.
Narrátoros a film, jogosan is, hiszen Tolsztoj gondolatait azért hozzá kellett mondatni a főbb részeknél. Mindent összevetve, és hogy ne nyújtsam túlságosan, néha kissé szenvedtem a filmek alatt. Lassú képsorok, hosszan kitartott kameraállások (bőven el lehet futni a WC-re, hogy profán legyek), szóval 40 évvel ezelőtti kor emberének is többször lehetett művészien lassú. Átmenésekkel, ráfényképezéssel, szóval akkor ez volt a trend, ha valaki nézett Jancsót is, tudja, ismeri.

Mégis, remekül orosz volt az egész, autentikus helyszínekkel, Moszkvával, a hagymakupolákkal, a templombelsőkkel, a ragyogó palotákkal, és az orosz emberek szemérmes csendjeivel. Ha mulattak, akkor nagyon, ha sírtak, akkor nem nyúzták mások idegeit vele. A szereposztás nekem nagyon bejött, Pierre Bezuhovot mindig is Bondarcsuk jelentette számomra, és Andrej herceg  Vjacseszlav Tyihonov, akiről első nézéskor, még nem tudtam, hogy ö lesz Stirlitz, jó pár év múlva. Natasa pedig a még fh. ismeretlen Tatjana.
Azt persze, hogy ez az egész mennyire orosz, csak a következő film nézésekor derült ki számomra. Az 50-es évek végén készült Vidor King rendezés szereplőgárdája nemzetközi viszonylatban is kurrensebb. Natasa Audrey Hepburn, Andrej herceg Mel Ferrer (innen datálódik későbbi házasságuk is), Anatolij Kuragin Vittorió Gassman, Anna Kuragina Anita Ekberg, és Pierre Bezuhov nagy kedvencem..Henry Fonda. Ezzel eszem ágában sincs azt sugallni, hogy az orosz színészek teljesítménye nem ér fel amerikai, olasz, vagy svéd ..stb. kollégáikhoz. Csupán annyit, hogy az orosz és szovjet (pláne) filmek nézése talán nem volt annyira közkézen forgó, ...hogy ezzel a képzavarral éljek. (Nálunk sokáig volt a "szovjet filmek hete", ahol a legszebb orosz, főként háborús filmekre vezényeltek ki bennünket középiskolásan, és jól tették!!)

Tehát a film első fél órája (..esetleg több..a 3 és félből!!), kész kínszenvedés volt. Többször jött a számra a művi, az olcsó, a sablonos kifejezés. Nem az oroszokat láttam a filmen, hanem az amerikaiakat, ahogyan ők látják az oroszokat. Ez nagyon zavart, egyébként ez a filmben végig jelen volt, minden mozzanatában. (Talán az ablakos kocsmajelenet volt emészthető ebből a szempontból, bár ott meg fura volt a kozákos földön táncolás...Pierre Bezuhov és társai a főrendekhez tartozván nem művelték ezt a stílust.)
Hiányzott Moszkva látványa, az ugyanabból a kameraállásból fotózott műteremdíszlet botrányosan szegény volt, a hagymakupola (az a 2 db), valami papírmasé lehetett. Rosztovék palotája kívül-belül egy közép-nemesi kúria szintjén , hasonlóan a Bolkonszkij-palota. Szóval egy ekkora "projektet" valódi helyszínek nélkül leforgatni meddő vállalkozás, noha sikert értek el, Golden Globot kapott a film, de egyik Oscar jelölését sem tudta beváltani. (Bondarcsuk filmje megkapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscart).
 Aláírom, az 50-es évek nem voltak alkalmasak arra, hogy amerikai filmeket forgassanak a Szovjetunió területén.
Kb. a film közepét elhagyva, ahol több olyan jelenet is volt, amiről Bondarcsuk mélyen hallgatott (de hát bőséges a könyv, lehet belőle meríteni és súlypontokat rakni),  kezdett derengeni a 2 film nézőpontja közötti abszolút és lényegi különbözőség.
Szergej Bondarcsuk háborús filmet forgatott, ahol ennek a nézőpontnak volt alárendelve minden. A szereplők tettei, ennek okai, következményei. Az orosz haza, a cár iránti (akkori) érzelmek és természetesen Kutuzov bölcsessége, aki 2-szer "találkozott" Napóleonnal. Az austerlitzi és a borogyinói csatákban. 
Bondarcsuk háborús jelenetei maximalisták, hátborzongatóan sok ember (120 ezer statiszta, a Vörös Hadsereg katonái), vettek részt, és mindezt úgy nézni, hogy bizony nem volt akkor számítástechnika, ezek az emberek, ágyúk, ott voltak. Borogyinónál 250 ezer ember harcolt!!
Képzelhető, hogy az amerikai (amúgy mellékesen csaták is voltak), felfogásban, legfeljebb 500 emberrel, inkább röhejes volt.
Az amerikai változatot az emberek érdekelték, s amikor ez világos lett, onnantól kezdtem elnézni a film említett hiányosságait.
Nem is értettem az orosz változatban Andrej herceg halálakor miért kér bocsánatot Natasa és mit nincs megbocsátania a hercegnek. (Mondtam, ...nem olvastam a könyvet.)
Na, az amerikások a  filmben ellocsogják Kuragin fondorlatát, és hogy Natasa hogyan lett majdnem ennek áldozata.  Pierre Bezuhov mentette meg, és testvére Szonja, aki bezárta. (Ez olyan volt, mint Wickham fondorlata Miss Darcyval.) (..!!!) 
Kidolgozottabb a legkisebb Rosztov halála is, és érdekes módon a visszavonulása Napóleonnak.

Vannak mondatok viszont, főként Kutuzov szájából, amelyek szinte szó szerint hangzanak el mindegyik filmben. Az austerlitzi csata előtt, hogy el fogják veszíteni, de ez csak egy csata és nem a háború. Borogyinónál pedig, hogy ugyan nem nyert tételesen egyik sereg sem, de az orosz hadsereg itt roggyantotta meg először a napóleoni hadakat, mégis visszavonultak, és engedték Moszkváig menni Napóleont. Nem áldozta be a sereget Kutuzov, kivárta, míg Napóleon maga takarodik el az országból. (Igaz, akkor kissé meghajtották, mint anyóka a rokkát, és az orosz tél pontot is tett rá.) 

Külön pár sor még Henry Fondáról ...(mert kedvencem...). Nem volt sikeres vállalkozás, noha a legnagyszerűbb színészek egyike és csodás Pierre volt. De ő annyi mindenben volt csodás, nem tudtam elvonatkoztatni, nekem végig Henry Fonda volt, a jellegzetes vadnyugati járásával, metszően kék nézésével. Pierre gyenge volt, nem ütötte át Fonda kőszikla-egyéniségét.

Hát tudnék még rengeteg összehasonlítást tenni, de inkább azt mondom el, hogy most készített a BBC hatrészes sorozatot, ahol az volt a  forgatókönyvíró, ki a Büszkeség és balítélet forgatókönyvét is megírta.  Ők már eredeti helyszíneken forgattak, Natasa az a fiatal színésznő, aki a Cinderella volt a tavaly(vagy előtt) bemutatott Hamupipőke filmben.
Biztos vagyok benne, hogy ez pedig jellegzetesen angol Háború és béke lesz, de igen kíváncsian várom.



Ja és lehet reszketni!! Már letöltöttem az Anna Karenina 4 filmváltozatát, a 40-es évektől a 2000-ig.  Kis idő és végignézem őket.
Tovább »

2016. november 17.

Régi idők vonata...

Az, hogy régi, nem kétséges. Füstölgök én helyette eleget, mert bár nem gőzős ugyan, de csak egy fokkal van az onnantól idább. A kocsik legalább 40 évesek, a mozdony ennél is több, felmászni peron nélkül napi kihívás, szóval van vele baj elég, e nem teljes felsorolás okán is.
Az új szelek természetesen fújnak azért rajta, mert az új utasok már régóta nem olyanok, mint elődeik voltak. 
Nem arról van szó, hogy hiányolom a kolbász és hagyma fenséges illatát, újságpapírból kicsomagolva, esetleg a közösen fűtött beltéri melegedő kályha pakolását, mely pláne közel hozta, szinte közösséggé kovácsolta a nagyérdemű utazóközönséget.
Nem, ezekre már csak emlékezem, de nem sóvárgok utánuk, még ha igazi békebeli filing is lengedezte ezt anno körül. Azt hiszem, amit hiányolok, az igazából inkább bosszant, így hát mondhatom, a béke hiányát hiányolom.
Persze mindenki mást hozhat fel erre, én felhozom, ami nekem szúrja a szemem.

Először is az a mérhetetlen önzés, ahogyan az ülőhelyekkel bánnak manapság: szinte alig van koffer, táska, szatyor a csomagtartón, mind-mind az ülésen landol, a kedves utazó mellett.
A szemközti ülésre azért nem ülhet le további kedves utas, mert ott a kofferes utasnak pihen az ő lába, és jó, ha levette a cipőjét előzőleg. (Jó???)
Négyes ülésen így aztán jó kihasználásnak minősül, ha ketten elférnek, de inkább szokott egyesével ülni ott utas. Tulajdonképpen amennyire üresen száguldoznak a vonatok, annyira nem is tragédia, legfeljebb pénteken délután és hétfő reggel, márpedig akkor is mindig utazom.

Másodszor bosszantó, hogy az utasok már nem szeretnek idegenként leülni egymáshoz, tán már nem ismerik az idevágó fordulatot, hogy"szabad ez a hely?" Elismerem, nem vagyunk mindig olyan kedvünkben, hogy egy teljesen idegen emberrel udvariaskodjunk beszélgetés címén. Noha, arról sem vagyok meggyőződve, hogy a technikába való belebutulás pótolhatja a társaságot, pláne, ha barátok utaznak együtt.

E bő lére eresztett bevezető után, jöjjön a kellemesebb történet, az én mai reggeli utazásomról....ami úgy kezdődött, mint a többi, felcipeltem magam a vonatra, és úgy döntöttem, hogy bemegyek a fülkébe, leülök, bár láttam, kevés a szabad hely.
Egy normál kinézetű férfi ült a 4-es ülés egyikén, én feltettem a szokásos (és általam ismert) formakérdést és leültem.
Kabátomat le sem vettem, táskámat ölben tartván előkerestem a bérletet, ha jönne a kalauz. (Nem jött.)
Aztán elkezdődött egy beszélgetés, ami az utastársamtól indult ki, hogy vajon pontosan beér-e a vonat, mert neki 10 perce van odaérni a Déli-pályaudvar mellé valahová. Mondtam, hogy egyelőre nem késik, de ki tudja ezt még, mi jöhet előre.  Aztán a kezemben tartott bérletet nézegetve elmondta, hogy vasutas volt egy darabig,  mert nem akart katona lenni, és a vasút is olyan félig katonás szervezet volt, egyenruhákkal, rangfokozatokkal, de végül mégiscsak nem úszta meg az egészet. Viszont szolgálati utakon sok helyen volt, Olaszországtól Amerikáig, de szerinte a svájci vonatok voltak a legjobbak.
Mesélte, hogy haverjával ki akartak szökni, Jugoszláviából már megvolt a jegyük Svájcba, de lebetegedett a barátja, és ő meg nem ment el egyedül. Azután pedig mindenhová őt küldték el, merthogy megbízhatónak vélték, hiszen elmehetett volna, de nem tette. Elmondta, hogy 1954-es születésű és a szülei svábok lévén 56-ban el akartak menni Németországba, de akkor még fiatal volt az öccse, és az anyja nem vállalta a nagy utat a kicsivel.
Már nem is emlékszem, mire mondtam neki azt, hogy amiről éppen mesél, azt ismerem, ugyanakkor, 1973-ban érettségiztem, mint ő, azaz, egyidősek lehetünk. Elárulta, hogy 1954-ben Luca napkor született. Mondtam neki, hogy akkor én vagyok idősebb, mert októberi vagyok. Igen, akkor ezek az őszi, téli időpontok azt jelentették, hogy az egy évvel későbbi korosztállyal jártunk, azaz az 1955-ben születettekkel.
Már éppen felálltam, amikor kiderült, hogy Kaposváron járt középiskolába,  s ezt azért mondta, mert megkérdezte, hogy vasutas vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem, ez a bérlet csak a kezemben, nem igazolvány, én pedagógus vagyok, tanító. Hirtelen jött tőle, hogy Kaposváron végeztem? Meg is lepett vele, hiszen errefelé inkább Győrben, Zsámbékon végeznek, de pont Kaposvár általában nem jön elő.
Azért, mint kiderült, utastársam Kaposváron járt középiskolába és nem is tudom már mennyi időt töltött a városban, mert erre már nem volt időnk. Nekem le kellett szállnom, és a suliba menet azon gondolkodtam, hogy ez csupán 10 percnyi utazás volt a részemről, de mennyi-mennyi minden előkerült, egy teljesen idegen emberrel együtt utazva.
Sejtésem szerint, még további érdekességek is megbújhattak, amiket kideríteni már nem jutott időnk.

Szórakoztató, érdekes út volt ez a 10 perc és valóban nagyon sajnálom a telefonjukba bambuló fiatal, vagy középkorú utasokat. Ahogy az ablak előtt elsuhan a táj, úgy fut el mellettük észrevétlenül az igazi ÉLET.
Persze lehet ez ellen protestálni, hogy itt negatív értelemben én vagyok leragadva,  merthogy bizony a virtuális világ is kínálhat ennél jóval több és színesebb kincseket. Ezzel nem is fogok vitára kelni, csupán annyi a véleményem, egy másik ember, akár ismerem, akár nem, hozzám mindig közelebb fog állni.
Tovább »

2016. november 14.

Oooopps!

Régen történt már hasonló velem, de úgy tűnik, dolgaim ismétlődnek...ez az ára, ha valaki az, aki.
Nos ennyi a bevezetés, és az eset csak azért érdemel bejegyzést, mert végtére is a bosszúságon túl, van némi szórakoztató oldala is.
Fel kellett adnom postán csekkeket, levelet, már régóta, de nehezen tudok eljutni  Péten is és itthon is. Péten messze van, itthon pedig az esetek többségében nem érek haza arra az időpontra, hogy még üzemeljen a hivatal.
Mára azért összejött a dolog, sikeresen elértem a buszt, leszálltam a posta előtt, beadtam, befizettem, feladtam, összességében minden remekül sikerült,. A postához képest itt sem lakom túl közel, két szatyrommal baktattam haza, jó 20 percbe telt, mire a kaput és az itthoni postaládát kinyitva szembesültem egy értesítéssel, miszerint átveendő hivatalos levelem van a postán. (Amit ugye nem vettem át, hiszen csak itthon tudtam meg, hogy van.)

Kormányhivataltól jött a levél, éppen a nyugdíjas létemet forszírozom, úgyhogy megy bőszen az oda-vissza. Akik ismernek, tudják, hogy nekem felpaprikázódni pár pillanat kérdése csupán, így mire a lakásba értem, már kotortam is a telefonkönyvet, mert nem láttam a méregtől.
Először valami lehetetlen számot hívtam, ami nem előfizetős (...minek írta akkor rá a papírra, nem is értem..a hivatkozási szám jó hosszú, ez egy normál, kötőjellel ellátott 6 jegyű szám volt...de nem működött.)
Elővettem a megyei telefonkönyvnek az A5-re kicsinyített térségi miniatúráját és tárcsáztam a postát.

Íme:

-Jónapot kívánok, K. Józsefné vagyok. Most jártam Önöknél a postán és hazaérkezve értesítőt találtam a kézbesítőtől, hogy fáradjak a postára hivatalos levél átvétele miatt. Ez nekem most nagyon nem esett jól, hogy nem szóltak, pedig ott voltam.

-Mikor volt itt nálunk?
- Ma, most értem haza, adtam fel csekkeket és Németországba egy nagyobb levelet.
-Nem is emlékszem, milyen néven ment el?
-Már bemutatkoztam, K.Józsefné, minden csekken és borítékon ott volt a nevem.
-Ilyen néven nem adtak fel levelet nálunk. Mikor tájban volt itt?
-Mondtam, hogy kb. 3 óra és 1/4 4 között, ahogy leszálltam a buszról.
-Az nem lehet, mert mi 3 óráig vagyunk nyitva.
-Mióta?? Mindig 4 óráig szoktak nyitva lenni.
-Hát már 2013 óta, először csak 1/2 4-ig, aztán pedig már jó ideje 3 óráig vagyunk csak.
-Hát pedig én voltam már Önöknél később is. Na mindegy, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nem fogok újra visszafáradni a levél miatt. Főként, mert Önöknek semmibe nem került volna szólniuk nekem, hogy vegyem át.
-De az Ön nevére nem is érkezett hivatalos levél, nincs itt bejegyezve.
-Ne tessék velem szórakozni, itt van a kezemben az értesítő, amit a kézbesítő hagyott itt nekem. Azért ilyen a régi világban nem fordulhatott elő, hiszen a postás ismerte a falu lakóit. Most pedig mindig mások ülnek bent, így nem lehet megjegyezni senki nevét.
-De én a maga nevére nem is emlékezem, hol lakik maga?
-Hát már több, mint 8 éve itt..H.kéren.
-De Hölgyem, ez Hárskút posta.

Nos, ez majdhogy szóról szóra így történt. S hogy ezek után mit kapott a hajmáskéri postás, azt csak tessenek elképzelni!!


Tovább »

2016. szeptember 13.

Bánatos célegyenesben

Eléggé nyögvenyelősen, de feltápászkodtam és felkerestem ma azt a kormányablakot, ahol a nyugellátást intézik.  Szép helyen van Veszprémben, a vár alatti Jókai utcában. Nem volt forgalom, bénázhattam bőven, míg megtaláltam a belső udvart, ahol leparkoltam...életemben először egy mozgássérült helyre. Nem volt más abszolút és mivel 20 percre voltam az ügyfélfogadás bezárásától, hát bíztam a szerencsémben.
Odabent minden  a szokásos volt, ..ablakok, számhúzás, várakozás (nem túl sok), ilyesmik. Azért mégis furcsa volt. Ültem ott, és néha ránéztem az ablakok feletti feliratra.  Azt éreztem, valaki más ül itt, nem én, ez nem is velem történik, sőt olyan turistaként, érdeklődőként vagyok csupán itt.  Jó sok év lement az életemből úgy, hogy ilyennel nem foglalkoztam, legfeljebb viccesen, hogy persze, persze, mire odaérünk nyugdíj sem lesz....
Egy fikarcnyi örömet nem éreztem, hogy lám, idáig elértem, tiszta királyság és mennyire vártam már, szinte riadórajtban az egész cécót...szóval nem voltak ilyen hurrá érzéseim. Ugyanakkor, el tudtam képzelni azokat is, akik itt ülvén a széken, végre fellélegezhettek, hogy kiszállhatnak az életnek abból a versenyszámából, ahol némi aktivitást is fel kellett mutatni a munkabérért.
Őszintén szólva, nem tudom elképzelni, mi következik majd nyugdíjas koromban. Nincsenek itt gyerekeim, akikhez átfutva segíthetnék, ha beteg az unoka, nincsenek unokáim, akikkel programot szervezhetnék egy-egy hétvégére, és azt hiszem, a nyugellátás összege sem lesz annyi, hogy azt mondhassam, na most akkor végre kihasználhatom J-vel az elő- és utószezoni olcsóbb utazási árakat.

Nem fogok örülni a nyugdíjas létnek azt hiszem, gyerekkoromban már nagyszüleim is azt a jelzőt aggatták rám, hogy:"nyűhetetlen Csizmadia".  Nem sokat voltam egy helyben békésen, ez biztos.
Most össze kell gyűjtenem pár dolgot, munkakönyvet, tb lapot, oklevelet, leckekönyvet, születési anyakönyvi kivonatokat,...nem is tudom még miket. Emlékeznem kell, hogy mennyi ideig voltam Gyesen....próbáljuk összerakni az életemet papírokkal.
Aztán a visszalévő alig 1 évben tán kitalálom, hogy mi legyen tovább. Elvégre az élet ezzel még nem áll meg!
Tovább »

2016. szeptember 3.

Zöld ember a barna patak védelmében

Ha már kellően elmúlt a mérgem, bizonyára kedvenc eseteim egyike lesz. Most már igazán sajnálom, hogy nem volt nálam a telefon, pedig mindig hordom, kutyasétán is. Szóval semmi különös nem volt, a sétánk úgy indult, mint eddig. Kutya szinte futva húz a Csárda hídig, majd lepilled a Séd vizében és onnantól beköszönt a nagy béke.  Elindulunk vizesen mind a hárman, mert engem is sikerül az esetek többségében lelocsolniuk.
Aztán következik a Chuk Norris híd, újabb fürdés, és már baktatunk is a zsilip és a Bruce Willis híd felé. Ivánt pórázra veszem, látok ott egy figurát, hát meg ne ijedjen a nagy kutyától. Szotyi repül, ...legyintek, kár is hurrogni, különben is mit árthat a 6 kilójával?!!
Majd odaérek, látom, nincsen kutya a közelben. Ivánt leoldom és boldogan csusszan a vízbe ő is. 
S a történet tulajdonképpen most kezdődik, próbálom felidézni:

-No, ezt nagyon rosszul tette!!
-Mit tettem rosszul, békés a kutya.
-Ezen a helyen tilos a kutyákat fürdetni, még az embereknek sem szabad a vízbe menniük.
-???? Annyira szennyezett a víz?
-Nem, én vagyok itt a megbízott (BM, Határőrség és egyéb TEK szervek képviseletében),a környezetvédő.
-Gondolja, hogy a két kutya szennyezi ezt a barnás lét, ami egykor a Séd patak volt? Az emberekkel ellentétben a kutyák nem pisilnek a vízbe.
-A halakat zavarják a kutyák.
-Én több, mint 3 éve járok erre sétálni, még egy pecást sem láttam erre sosem.
-Pedig vannak itt halak, pisztrángok, én telepítettem őket.
-A pisztráng ebben a löttyben meg nem élne egy percig sem, ne mondjon ilyesmit, hogy itt pisztráng lenne.
-Márpedig itt vannak és én feljelenthetem magát, hogy kutyákat hoz a vízbe.
-Ember, a Balatonba bevihetik már a kutyákat a kijelölt helyeken, mit védi annyira ezt a koszos vizet, bőrbetegséget kaptak tőle párszor már a kutyák is. A veszprémi állatorvos nem javasolja, hogy fürdessem őket ebben a szép pisztrángos lében!!
-Milyen iskolája van magának, hogy nem tudja megérteni, amit mondok? Mert akkor úgy fogalmazok.
-Hát tudja, azért vagyok ennyire értetlen, mert alig feljebb a Csárda hídnál rendszeresen látom, hogy az ott gazdálkodó traktorai és egyéb munkagépei éppen hogy a vízen mennek át, mivel a hídra nem mehetnek fel. Ami azokból a vízbe csöpög, az felér 10 évi kutyafürdéssel és akkor még nem is voltam durva.
-Erről tudok, már többször is beszéltem az Árkovics Györggyel, de azt mondja, hogy nem fog 2 falut megkerülni 200 m távolságért, így hát mivel gazdálkodó, ő egy kivételes eset.
-Akkor én azt javaslom, amíg ő gépezik a vízben, én beleengedem ezt a két kutyát is, aztán majd szóljon, ha hirtelen túl kevés lett a pisztráng!

Az volt az érzésem, hogy ha J. velem lett volna, mint ahogyan elég sokszor szokott, akkor ez eléggé rövid beszélgetés lett volna. 
A továbbiakban pedig nem kívánok a szokásaimon változtatni, egészen addig, amíg a Séd olyan tisztává nem válik, mint amilyen gyerekkoromban volt, amikor is a ruszki tankok mellett pancsoltunk benne nyakig..., ittak belőle szarvasmarhák, lovak, mindenféle bőrbetegség nélkül.



Tovább »